2014. november 19., szerda

10. Chapter

10.Chapter

~  Little suprises  ~


-Szervusztok!-üdvözölt egy hatalmas öleléssel apukám amint leszálltunk a buszról. Felkapta Davi-t és megpörgette.-Jól utaztatok?.kérdezte majd a kis szöszimre nézett, aki lábával körül fogta nagyapja csípőjét, így kényelmesebben tudta cipelni.
-Szuperül. Anya elaludt én pedig számolta a kocsikat.-ölelte meg.
-És mennyit sikerült összeszámolnod?-kérdezte apukám, miközben én kézbe kaptam a bőröndöket, és elindultunk a kocsi felé.
-Hát 187-et.-mosolygott.
-Nagyon ügyes vagy Luke. Jaj, drágám, add csak ide azokat a csomagokat, majd én viszem.-vette ki a kezemből a táskákat.
-Papi miért hívsz Luke-nak?-kérdezte vékony hangján Davi.
-Mert én azt akartam, hogy Davi Luke legyél, csak a makacs édesanyád inkább a Lucca nevet adta neked.-nézett rám én pedig nevetni kezdtem. Igen, most már nekem is jobban húz a szívem a Luke névhez, de már mindegy. Beültünk az autóba és már indultunk is a házhoz, ahol gyermekkoromat töltöttem. 5 perc autókázás után oda is értünk. Bepakoltunk mindent a vendégszobába, majd üdvözöltük apu élettársát Anne-t.
-Szerintem meglátogatom Sophia-t.-mondtam apunak és már indultam volna, amikor utánam szólt.
-Kicsim már nem itt lakik.-válaszolta.
-Nem is említette, hogy elköltözött. Egyébként hova költözött?-kérdeztem.
-Rio-ba, nekem azt mondta, hogy majd meglátogat, de ezek szerint nem jutott el odáig.-mosolyodott el.
-Tudod mit, fel is hívom.-mondtam, majd előkaptam a telefonomat és tárcsáztam a számát.
-Tessék.-hallottam meg ismerősen csengő hangját.
-Szia Maia vagyok.-mutatkoztam be, hogy egyértelműen rám ismerjen.
-Oh, drágám. Minek köszönhetem a hívásodat?-kérdezte lényegre törően.
-Az igazat megvallva, itt vagyok apunál és átmentem volna a gyerekkori barátnőmhöz, de apa megállított, ugyanis az a gyönyörűség elköltözött és nekem nem is szólt.-nevettem.
-Jaj, ne haragudj, csak sok elfoglaltságom volt a lakással meg új munkahelyem is van és teljesen el vagyok havazva.-mentegetőzött.-Most is épp egy megbeszélésen vagyok, szóval ha nem haragszol majd visszahívlak.
-Nem ugyan.-mondtam, ő pedig már meg is szakította a vonalat. Búsan csattogtam fel a vendégszobába és kipakoltam a ruhákat a szekrénybe.
-Na?-nyitott be érdeklődve apukám élettársa, aki mindig is szívén viselte a sorsomat, és már 5 éve együtt van apuval.
-Felvette, de elfoglalt.-forgattam meg a szemeimet.
-Értem, édesapád elment megmutatni az unokáját a barátainak. Azt mondta, majd jönnek.-nevetett.
-Jó rendben, én meg szerintem elmegyek egyet sétálni.-viszonoztam kedves gesztusát egy mosollyal. Amióta anyu meg halt, nem láttam olyan boldognak apukámat, mint amikor Anne-el van és én ennek nagyon is örültem.
-Majd keress meg, ha mész el.-kacsintott, majd becsukta az ajtót és hallottam ahogy lemegy a lépcsőn. Telefonom rezgése szakította meg a semmittevést.
-Szia.-hallottam meg beszédpartnerem hangját, amitől a hideg kirázott.
-Szia Oscar.-mosolyodtam el amint kimondtam a nevét.
-Mizu?-csendült fel férfiasan dörmögő hangja, ami egy enyhe szívrohamot váltott ki belőle. Azt hiszem, ha most azonnal nem állok le, nem leszek képes beszélgetni.
-Semmi, ideértünk apuhoz.-nyögtem ki.
-Az szuper,egyébként hogy telt a napod?-kérdezte bugyinedvesítően szexi hangján. Azt hiszem el ment az eszem.
-Az igazat megvallva annyi volt, hogy összepakoltam aztán jöttünk is és most itt vagyok, a fiam és apu elmentek itthonról, én meg valószínűleg elmegyek sétálni.-meséltem.
-Hát az szuper.-mondta.
-És te mit csináltál ma?-érdeklődtem.
-Voltam két sajtótájékoztatón meg egy interjún aztán még lesz egy edzésem.-sóhajtott fel.
-Hát ez elég fárasztóan hangzik.-sajnáltam csórikámat, mondjuk szívesen segítenék neki ellazulni. Uram atyám, azt hiszem elmebeteg vagyok.
-Az is, de már alig várom, hogy újra találkozzunk, már most hiányzol.-vallotta be.
-Te is nekem, de kibírjuk ezt a hetet.-biztattam.
-Így van.-láttam magam előtt azt a kisfiúsan édes mosolyát és majdnem elolvadtam. Láttam, hogy nyílik az ajtó és Anne lép be rajta.
-Drágám, ne haragudj, de le kell hogy tegyem. Sok sok puszi.-még magamat is megleptem ezekkel az érzelgős szavakkal.
-Szia Maia. Csók.-megszakítottam a vonalat.
-Ne haragudj, de muszáj elmennem, te is mész, vagy itthon hagyjam a kulcsot?-kérdezte.
-Én is megyek akkor, csak átöltözöm.-mosolyogtam rá. Lement, én pedig átvettem egy kényelmes cicagatyát és egy pólót és útnak indultam. Elindultam a park felé. Szép lassan haladtam az ismerős utcákban, az ismerős házak előtt és eszembe jutottak az emlékek. A gyerekkorom, amikor még arról álmodoztam, hogy elmegyek innen és sikeres színésznő vagy énekesnő leszek egy amerikai nagyvárosba. Amikor tinédzserként mindenhez negatívan álltam hozzá és mindenben csak a hibát kerestem, aztán amikor megtaláltam Neymar-t. Minden hova sétálva mentünk, emlékszem azon erősködött, hogy minél hosszabb úton menjünk, hogy sokat tudjunk beszélgetni. Imádtam, hogy rengeteget tudott beszélni és természetesen mindenről, indokolatlan sorrendben. Nagy filozofálásomban oda értem a célhoz. A parkban kislányok fogócskáztak, a kisfiúk fociztak, idősek beszélgettek és csak remélni mertem, hogy nincs semmi ismerős. Leültem egy padra és csak néztem magam előtt a földet.
-Te vagy az Ramos?-ütötte meg a fülemet egy férfi hang, de nem tudtam kihez kötni, így a forrás irányába fordítottam fejem és megpillantottam egy sután mosolygó srácot.
-Igen, de te ki vagy?-értetlenkedtem, mivel még mindig idegen volt számomra.
-Hát nem emlékszel rám?-nézett bugyután.
-Nem. Bocsi.-mondtam, de mire kiért az utolsó hang is a számon rájöttem ki is ő, és felpattanva rohantam hozzá, hogy a nyakába ugorjak.-Dave-kiáltottam.

Üdv drágaságok!
Remélem tetszett ez a rész. Kissé meg csúszva hoztam tudom, de eléggé zűrzavaros jelenleg a magánéletem.
Puszika mindenkinek <3

2014. november 8., szombat

9. Chapter

9.Chapter

~  The first meeting.  ~


-Szia Iz!-üdvözöltem drága barátnőmet, aki a telefon segítségével ébresztett reggel.
-Halliiiiiiiiiiii! Na milyen volt? Mesélj!-vinnyogott, ami teljesen kikészítette, a csendhez szokott dobhártyáimat.
-Gyere át, úgy is haza kell hoznod Davi-t aztán mesélek.-dünnyögtem reggeli rekedtes hangomon.
-Okés, sietünk.-nevetett és megszakította a hívást. Le akartam tenni a telefonom az éjjeliszekrényre, amikor elkezdett rezegni. Ijedten kaptam oda a tekintetem és megnéztem mit is jelzett. Egy üzenetem érkezett. Ki az és mit akarhat épp most hajnalok hajnalán tőlem? Tettem fel magamnak a kérdést, majd azzal a lendülettel, ahogy megnézetem az üzenetet választ is kaptam.
"Jó reggelt! Remélem jól érezted magad az este, mert én nagyon. Jó utat és minél hamarabb gyere haza, mert hiányzol, már most. 
Csók: Oscar <3 "
Mosolyogva olvastam végig, majd mivel nem akartam megvárakoztatni, válasz SMS-t írtam neki.
"Tökéletes volt a tegnapi vacsora. Szívesen megismételném én is. Hamarosan itthon leszek és találkozhatunk. Te is hiányzol.
Puszi:Maia"
Ezt követően bementem a fürdőszobába, hogy fogat mossak, megfésülködjek, majd a konyha felé vettem az irányt. Ittam egy pohárvizet és csináltam szendvicset. Reggeli után átöltöztem és csak ültem az ágyon magam elé bámulva. Hogy lehet az, hogy egy ilyen pasinak, pont én kellek? Lehetetlen. Gondolatmenetemet a csengő zavarta meg. Szép lassan az ajtóhoz sétáltam, és kinyitottam.
-Anyaaaa!-ugrott a nyakamba drága kisfiam. Bementünk a házba Davi bement a szobájába, mi pedig kiültünk a konyhába Izabell-el.
-Szóval, mi volt?-tette fel a számára legfontosabb kérdést.
-Izgatja a fantáziádat mi?-tettem fel egy lábasba vizet forrni, teának.
-Mesélj már!-visítozott.
-Okés, szóval hát elmentünk egy kis házikóhoz. Nagyon cuki volt, bent meg volt terítve egy asztal, aztán ettünk utána meg kimentünk csillagokat nézni és hát.......-akadtam el.
-És mi? Mond már!!!- emelte fel a hangját.
-Megcsókolt.-mondtam nemes egyszerűséggel, és mintha mi se történt volna beletettem a vízbe két teafiltert.
-Komolyan?-tágultak hatalmasra a szemei, majd sikítozva ugrált körülöttem, mint egy idióta.
-Igen, de Iz kérlek állj le ez nem nagy dolog.-néztem rá eléggé furcsán.
-Okés, lenyugszom, csak hát tiszta boldog vagyok, hogy összejött neked ezzel a sráccal.-örömködött.
-Igen, viszont lehet, hogy pakolnom kéne, ugyanis délután indulunk.-nevettem, majd elzártam a lábos alatt a gáztűzhelyet és beízesítettem a teát.
-Kicsim, mit szeretnél vinni a nagypapához?-léptem be drágaságom szobájába.
-A focis cuccomat.-mutatott az edzős táskájára. Összepakoltam egy bőröndbe néhány ruhát magamnak, majd neki is és a "focifelszerelését" is betettem. Ő egy külön hátiszákba rakott magának játékokat, majd mindezeket kivittük az előszobába.
-Anya Izabell néni is jön?-nézett fel rám Davi.
-Nem kicsim ő nem jön.-néztem az említett személyre.
-Ó, pedig olyan jól elvoltunk tegnap, még azt is megengedte, hogy fagyit egyek.-nevetett.
-Davi, megmondtam, hogy ez titok.-nevetett Iz.
-Na jól van ám.-néztem barátosnőmre amolyan, "meggyilkollak te szarházi" nézéssel.
-Azt hiszem én most megyek. Vigyázzatok magatokra!-köszönt el mind a kettőnktől, majd kikísértük és elment.
-Drágám, van még 1 óra indulásig, nézd át, hogy minden olyan játékot beraktál amire szükséged lesz!-hívtam fel rá a figyelmét, ugyanis rengetegszer jártunk már úgy, hogy a nagypapinál jött rá, hogy nem hozott el egy igen fontos játékot. Olyan feledékeny, mint az apja. Erre a gondolatra felnevettem, mire elég rendesen megnézett, de én csak legyintettem a szobája felé és el is indult. Kiöntöttem még indulás előtt két üvegbe a lefőzött teát, majd körülnéztem a lakásba, becsuktam az ablakokat és már indultunk is ki a buszpályaudvarra. 20 perc séta után meg is érkeztünk, majd mikor leültünk a várakozóba, ismerős hangra lettem figyelmes.
-Nézd anya ott van Neymar bácsi.-mutatott a hang irányába, mire ő minket kezdett pásztázni, majd odajött.
-Szia pajtás! Te voltál ott tegnap előtt az edzésen, ugye?-kezelt le a kisfiammal, ami engem teljesen kiakasztott.
-Igen, én voltam.-nézett fel rá csodáló pillantással.
-Davi a neved te kis futballcsillag, jól emlékszem?-boxolt bele gyengéden a vállába, mire a kisfiamnak tátva maradt még a szája is.
-Igen, ő pedig itt az anyukám.-mutatott rám , mire én legszívesebben elfutottam volna.
-Az anyukád.-tátotta el a száját.
-Igen.-nyögtem ki és reméltem, hogy még mindig nem annyira jó a logikája, mint régen.
-Értem.-nézett mélyen a szemembe, amivel teljesen lebénított, mint régen.-Képzeld Davi én ismerem az édesanyádat, méghozzá nagyon is jól.-magyarázta a kisfiamnak.
-Tényleg, még nem is mesélted anya!-nézett rám-
-Tudod kicsim vannak olyan emlékek, amiket szívesen elfelejtenék.-csúszott ki a számon, mire Neymar rögtön rám emelte tekintetét.
-Ezt meg hogy érted?-láttam a szemeiben a kétségbeesést.
-Úgy, hogy ha vissza gondolok rád csak a fájdalom jut eszembe és az, hogy vannak még olyan emberek, akiknek nem a szeretet hanem a hírnév a fontos.-magyaráztam el neki. Szinte égetett a pillantása, amiből sugárzott a megbánás és az, hogy eléggé rosszul érintette a mondandóm. Szinte nekem fájt az, hogy ilyen hatással vannak rá a szavaim, de nem tehettem azt, hogy egyből oda dobom neki magam és egyébként is most ismertem meg Oscar-t, aki úgy bánik velem, mint egy hercegnővel.
-Ha tudnád, hogy a mai napig álmatlan éjszakákat okoz nekem az, hogy akkor otthagytalak. Bár úgy gondolom, hogy jól cselekedtem akkor.-nyelt egy hatalmasat, amivel a könnyeit fogta vissza. Megszakadt a szívem, hogy így kellett látnom.
-Miért gondolod ezt?-kerestem tekintetét, ami a földet szemlélte és amint kimondtam a kérdést, rám nézett.
-Most boldogabb vagy mint valaha, látszik rajtad. Van egy kisfiad és valószínűleg otthon vár a párod. Családod van Maia, gondolj csak bele, ha akkor nem hagylak ott, talán nem lenne egy ilyen kis örökmozgó szöszke kisfiad.-rabul ejtett a gyönyörű barna szemeivel. Édes Istenem, bár tudná, hogy az övé is ez a tündéri gyerkőc. Szinte elsírtam magam.
-Ne haragudj, de nekünk most mennünk kell.-kértem tőle elnézést, majd kisfiamra pillantottam. Elköszöntünk tőle és elindultunk a busz felé. A cuccainkat betettük a csomagtartóba, ezt követően megvettük a jegyeket és leültünk. Amikor elindult a busz, a várakozóra szegeztem tekintetem, ahol Neymar még mindig ott volt, ott ahol hagytuk. Valami bántotta, amit nem mert nekem elmondani. de én igen is rájöttem mi az, ő még mindig szeret engem és attól félek, hogy én is őt.

Sziasztok drágaságok!!
Remélem tetszeni fog ez a rész és a hosszával sem lesz gond. Köszönöm szépen a komikat.
Ezer puszi és ölelés mindenkinek! 

2014. november 2., vasárnap

8. Chapter

8.Chapter

~  Romaintical dinner.  ~


-Mi a fene?-néztem körbe. A látvány észvesztően romantikus és egyben csodálatos volt. Egy asztal állt a szoba közepén,ami meg volt terítve, és némi rózsaszirommal meg volt hintve. Állt még rajta egy szál gyertya, illetve az asztal két oldalán egy-egy fehér szék volt amit vörös szalag díszített. Tudtam, hogy ezzel rengeteget fáradhatott, és ezt mind értem, hihetetlen.
-Tetszik?-kérdezte aggódó tekintettel.
-Te ezt komolyan kérdezed, csodálatos.-válaszoltam és megöleltem.
-Nagyon boldog vagyok, hogy tetszik, gyere foglalj helyet.- invitált az asztalhoz, majd kihúzta nekem széket. Ezt követően leült velem szemben.
-Jaj, el is feledkeztem róla, hogy vacsorázni hívtalak.-nevetett fel, majd elindult a konyha felé. Szememmel végigkísértem az útját. Kihozott két gyönyörűen díszített tálat ami tele volt finomabbnál finomabb ételekkel. Miután elfogyasztottuk a vacsorát, leültünk a nappaliban a kanapéra és felbontottunk egy üveg pezsgőt.
-Kérdezhetnék valamit?-nézett mélyen a szemembe.
-Természetesen.-mosolyogtam.
-Lesz a nagy meccs után egy összejövetel, ahol ott lesz mind a két csapat. Az lenne a kérdésem, hogy eljönnél velem? Lennél a kísérőm?-tette fel a kérdést.
-Persze.-öleltem meg.
-Szeretnék neked valamit mutatni.-mosolyodott el, majd felsegített a kanapéról és kimentünk a teraszra.
-Most pedig nézz fel.-fonta karját a derekamra, majd folytatta a mondandóját.-Amikor fiatalabb voltam rengeteget jártam ki ide, a szüleim nyaralójába, csak hogy láthassam ezt.-utalt a csillagtengerre, ami a szemünk elé tárult.
-Gyönyörű.-ezt az egy szót sikerült kinyögnöm.
-Ott egy hullócsillag.-jegyezte meg, majd lecsukta a szemeit és láthatóan kívánt valamit, majd felém fordult.
-Kívántál valamit?-kérdezte.
-Nem, mivel én nem láttam.-nevettem fel.-Egyébként te mit kív...........-kezdtem a mondatot, de ő félbeszakított azzal, hogy ajkait az enyémekre tapasztotta. Gyengéd és elragadó volt ez a csók. Édes ajkai úgy falták az enyémeket, mintha az élete múlna rajta.
-Valóra vállt a kívánságom.-felelte miután elváltunk egymástól.
-Hát ennek nagyon örülök.-mosolyodtam el, mire ő magához húzott és szorosan ölelt. Az este hátrelévő része beszélgetésből és ismerkedésből állt, majd mikor már nagyon álmos lettem, hazavitt.
-Egyébként, azt megtudhatom, hogy mi van a fiad apjával?-hozta fel a témát, az autóút felénél.
-Az igazat megvallva elhagyott amikor terhes lettem.-bámultam ki a szélvédőn.
-Rohadék, biztosan megfutamodott. Arra volt esze, hogy megcsinálja a gyereket, de arra nem hogy felnevelje.-fakadt ki belőle.
-Hát az igazat megvallva nem mondtam el neki, hogy terhes vagyok mivel ő már eldöntötte, hogy elmegy én pedig nem akartam visszatartani.-hajtottam le a fejemet.
-Ja értem, de akkor is, hogy hagyhatja el valaki a szerelmét?-költői kérdésnek szánta, de én mégis válaszoltam rá.
-Úgy, hogy a karrierje fontosabb neki.-babráltam a körmeimmel, hogy el ne sírjam magam.
-Ne haragudj, hogy felhoztam a témát. Sajnálom.-tette a tenyerét a kezeimre, hogy ezzel kissé lenyugtasson.
-Egyszer úgy is el kellett volna mondanom.-néztem rá, mire ő lopva nyomott egy puszit a homlokomra, és fejemet a vállára húzta. Egyszerűen nem hittem el, hogy egy pasi ilyen romantikus és édes. Számomra ez az egész új volt.

Helló drágák!
Tudom, hogy nagyon régen volt rész. Ez köszönhető az iskolának, illetve annak, hogy nem jött az ihlet bármennyire is próbálkoztam. Remélem még számíthatok a komikra és a pipákra. 
Puszi és sok sok ölelés :)

2014. szeptember 30., kedd

7. Chapter

7.Chapter

~ Don't worry!  ~



-Anya!- bökdöste az oldalamat a fiam.
-Igen?-nyitottam ki a szememet.
-Csörög a telefonod.-mondta, mire azonnal szaladni kezdtem a telefon irányába, és már fel is kaptam. Az igazat megvallva nem lett volna olyan fontos rohannom, mivel csak az ébresztő volt. Egész hamar összeszedtük magunkat a drágámmal, és már indulhattunk is. Szép lassan elsétáltunk a buszmegállóba, ahol már ott várt minket drága barátnőm.
-Sziasztok!-köszöntött.
-Halihó!-üdvözöltük mi is őt. Kb 5 perc múlva megérkezett a busz, amire nagy nehezen sikerült felszállnunk. Eléggé magamba voltam fordulva, és mondhatni nem szóltam senkihez, csak a fiamhoz.
-Mi a baj?-érdeklődött Iz.
-Semmi, csak fáradt vagyok.-erőltettem egy mosolyt az arcomra. Leszálltunk a buszról majd elvittük óvodába a kis taknyost. Beszéltem az óvónőkkel, hogy ma Izabell megy Daviért, majd leléptünk.
-Szóval mi a baj?-ismételte meg a kérdését.
-Csak annyi, hogy találkoztam Neymarral.-amint ezt kimondtam ledermedve állt egy helyben.
-Hol? Mikor? Mit beszéltetek? Történt valami köztetek?-faggatott, még mindig nagyra tágult szemekkel.
-A stadionnál, tegnap Davi edzése közben kimentem bevásárolni, és ott volt egy csapat testőrrel. Ja amúgy nem beszéltem vele, csak néztük egymást, és ennyi.-vallottam be.
-És milyen volt újra látni? Ugye tudod, hogy én mindig is utáltam, és nem díjaztam a kapcsolatotokat, viszont ezt az Oscar gyereket meg tudnám szokni.-kacsintott.
-Esküszöm, olyan volt, mint amikor először láttam azon a focimeccsen. Csak néztük egymást, viszont láttam a szemében valami szomorúságot. -válaszoltam, majd újra útnak indultunk a munkahelyünkre.
-És mit éreztél, ott legbelül?-furcsa volt ezt hallani a butácska barátnőm szájából.
-Újra azt éreztem, mint amikor együtt voltunk.-fürkésztem az utat.
-Hát ez így nem lesz jó.-mondta, majd kinyitotta nekem az étterem ajtaját. A már megszokott rutin alapján, átöltöztünk, elmentünk a tömbjeinkért, a pénztárcánkért, és már nyitottunk is.
-Elnézést, de én nem ezt kértem!-húzta a száját egy barna hajú, mázolt arcú hölgyemény.
-Bocsánatot kérek, már is hozom a rendelését.-erőltettem egy igen csak igazinak tűnő mosolyt, majd felemeltem előle a tányért, és elindultam a konyha felé. Kicseréltem a tányérokat a kezemben és leraktam a "gyönyörűség" elé.
-Na végre, többet se jövök ide.-forgatta meg a szemeit. Na ez a mondta volt, ami az utolsó csepp volt a pohárban.
-Már ne is haragudjon hölgyem, de tévedni emberi dolog. Azt ne mondja nekem, hogy ön nem szokott néha össze keverni ezt-azt. Egyébként meg szerintem örüljön neki, hogy nem én vagyok a szakács, mert tuti beleköptem volna a kajájába.-osztottam ki, kissé parasztos hangnemben, de hát ez most így sikerült.
-Én kérek bocsánatot a hölgy nevében. Elnézést a kellemetlenségért, nyugodtan fogyassza el az ételt, a cég állja.-mondta Sam, majd megragadta a karomat, és berángatott az irodájába.
-Mi van az életvidám, mindig kedvesés mosolygós Maia-val?-kérdezősködött.
-Tudod tele van a faszom minden kis csitrivel, aki itt pattog nekem.-duzzogtam a székbe ülve.
-Figyelj ide rám! Menj haza, és beírom, hogy rosszul lettél. Ezt így nem nagyon kéne erőltetni, még a végén tömegmészárlást rendeznél, szóval most szépen menj öltözz át és ne is lássalak amíg nem jössz vissza apádtól!-mosolyodott el. Kimentem az irodából, átcsattogtam az öltözőbe, majd elköszöntem mindenkitől. Váltottam még pár szót Iz-el és elindultam hazafelé. Útközben rengeteget gondolkodtam, hogy mi is legyen. Nagy elmélkedésemet a telefonom csörgése szakította meg.
-Igen tessék.-szóltam bele.
-Szervusz Serena.-hallottam meg Mr. Silva Santos hangját.
-Jó napot!-üdvözöltem.
-Történt egy kis baleset a fiammal.-sóhajtott egy hatalmasat.
-Jézusom! Mi történt?-annyira meg voltam ijedve, hogy egy pillanatra megálltam.
-Túl terhelte magát, ezért eléggé legyengült a szervezete, és most kórházban van. Azért hívtalak fel, hogy ne a hírekből értesülj róla, és hogy a pontos valós történetet tudd meg.-magyarázta.
-De nem lesz semmi maradandó baja ugye?-tettem fel az első kérdést ami eszembe jutott.
-Pár napig benntartják, amíg normális állapotba kerül, aztán meg folytat mindent tovább.-mondta.
-És most mi van vele? Kivan bent nála?-aggódva kérdeztem vissza.
-Most épp az anyjával van egyébként meg alszik mert kapott infúziót.-adott választ.
-Értem, talán holnap bemegyek hozzá, még nem tudom, lehet hogy túl nagy lépés lenne számomra.-gondolkodtam hangosan.
-Na igen, ami előtt elaludt volna megkért, hogy hívjalak fel, mert szeretné ha bejönnél.-hadart.
-Az egyetlen bajom, hogy ma randim lesz lehetséges,hogy utána benézek, de max 5 percre.-indultam el újra, ugyanis egészen eddig egy helyben álltam.
-Rendben! Azzal viszont számolj, hogy 3 biztonsági őr áll az ajtaja előtt.-hívta fel rá a figyelmemet. Elköszöntünk, majd megszakítottam a vonalat. Gondolataim, újra utat fúrtak maguknak az agyamba. Azon kezdtem töprengeni, hogy mi van, ha véletlenül elszólom magam előtte Davi-ról. Soha nem tudnám magamnak megbocsájtani. Hosszas gondolatmenetemet a bejárati ajtó szakította meg, pontosabban a kulcs, amit lehetetlennek tűnt beledugni a zárba. Szerencsémre sikeresen megcsináltam a "küldetést" , így bejuthattam a lakásomba. Lepakoltam a kanapéra a cuccaimat, és a fürdőszobába vettem az irányt. Levetkőztem, a ruháimat bedobtam a szennyesbe, tele engedtem a kádat forró vízzel, mindezek után beleültem. Szép lassan elnyomott az álom.
------------
Telefonom csörgése zökkentett ki az álomvilágomból. Kipattantam a már kihűlt vízből, magamra tekertem egy törölközőt, és már szaladtam is a hang irányába.
-Na szia, készülődsz már?-kérdezősködött barátnőm.
-Megmentettél, ugyanis elaludtam a kádban.-nevettem.
-Akkor azonnal kezdj el készülődni, egyébként szerintem a fekete testhez simuló szexi ruhádat vedd fel.-ajánlotta.
-Okés, viszont most sietek, szóval leraklak.-amint ezt kimondtam, már meg is nyomtam a piros telefont ábrázoló gombot, és sietősen a szekrényhez igyekeztem. Kivettem az Iz által említett darabot, egy hozzá illő magassarkúval, majd magamra kaptam. Arcomra felvittem némi sminket, felkaptam a táskámat, kiengedtem a hajamat és már indultam is le a lépcsőház elé. Három perc várakozás után leparkolt előttem egy fekete BMW. Lehúzódott az ablaka és a sofőrt már a mosolya alapján beazonosítottam.
-Szia!-üdvözölt. Én is köszöntem, majd beültem a kocsiba és becsatoltam a biztonsági övet.
-Hogy telt a napod?-kérdezte.
-Semmi extra.-közöltem, mivel nem állt szándékomban elmesélni neki a vendéggel való incidenst.
-Hát az nem túl sok.-mondta beletörődve- Viszont remélem tetszeni fog, ahova viszlek.
-Biztosan elnyeri majd a tetszésemet.-válaszoltam.
-Bízom benne.-tette a kezét a kezemre, ami a könyöklőn volt, mire én felpillantottam rá. Küldött felém egy kisfiúsan ártatlan mosolyt, majd vissza helyezte tenyerét a sebességváltóra. Az út további részét csendben egymás mellett ülve töltöttük el. Csak bámultam ki az ablakon és próbáltam elemezni, hogy hol is vagyunk, de esélyem sem volt, ugyanis itt ezen a környéken még életemben nem jártam, pedig már régóta élek Rio-ban. Lassítani kezdtünk, majd megálltunk egy alacsony kerítéssel körül ölelt házikónál, amiből halvány fény szivárgott ki.
-A meglepetés része, hogy be kell kötnöm a szemedet.-közölte. Bólintottam egyet, ezzel próbáltam jelezni, hogy nem fogok tiltakozni, mire ő hozzám lépett és egy sállal bekötötte a szememet. Szép lassan odavezetett a házhoz, majd kinyitotta előttem az ajtót, és levette a kendőt. Egyszerűen nem hittem a szememnek, a látvány annyira gyönyörű volt.

Sziasztok Drágáim!
Köszönöm a visszajelzéseket, és a feliratkozásokat. Imádlak titeket, és nem tudjátok mekkora örömet tud okozni a komitok. Továbbra is számítok rátok. 
Puszi Mindenkinek :)

2014. szeptember 22., hétfő

6. Chapter

6.Chapter

~ Why now?  ~



Hátrálni kezdtem feltűnés nélkül, de ő rajtam tartotta a szemét. Szerintem ő sem tudta felfogni az eseményeket, akár csak én. Hátat fordítva siettem el, minél messzebb akartam tőle menni. Igaz, hogy a hátamat szinte égette a tekintete, de attól függetlenül leléptem onnan. Amint eltakart az egyik lépcsőház, nagyobb biztonságban éreztem magam. Nem szólt hozzám, még is láttam a szemeiben, hogy szívesen elmesélné, mi is történt vele, és milyen érzés volt a pályán focizni, akár csak régen. Mindig leültünk, és elmeséltük egymásnak, az aznap történteket. Mosolygásra késztettek az emlékek. Általában egy-egy meccs után, kibeszélte magából, hogy milyen érzések kavarogtak benne például, amikor egy szöglet rúgást kellett elvégeznie, vagy egy szabadrúgást. Annyira édes volt, akár hányszor elkezdtünk lelkizni, az lett a vége, hogy egész meccs alatt csak én jártam az eszében, és persze ezt követő szenvedélyes csókcsatáinkat sem tudom kiverni a fejemből. Gondolat menetemet egy lassan kinyíló önműködő ajtó zavarta meg, ugyanis ezzel megakadályozta, hogy tovább menjek, és elérjem az úti célomat, azaz az élelmiszerboltot. Nagy nyekeregve, csikorogva lassacskán elhúzódott. Bementem a boltba, és kb 5 perc alatt lebonyolítottam a vásárlást. Megvettem a háztartási dolgokat, illetve egy csokit, a kisfiamnak. Imádja az édességet. Én nem vagyok annyira édesszájú. Ebben is az apjára ütött. Szép lassan visszasétáltam a stadionba, reménykedve, hogy Ő már nincs ott. Nem esne jól egy találkozás, azt bevallom. Bementem az öltözőbe, ahonnan tökéletes rálátásom volt a pályára. Kitekintettem "búvóhelyemről" és az a látvány, ami ott fogadott, leírhatatlan volt. Nem tudtam, hogy sírjak vagy nevessek, ugyanis a Davi épp Neymar-ral beszélgetett, és az apja tanítgatni próbálta a fiamat. Pont ezt akartam elkerülni, de előbb-utóbb meg kell ismernie az apját, de én reméltem, hogy inkább utóbb. Lassan véget ért az edzés, Neymar pedig távozott, de nagy szerencsémre nem azon az útvonalon, ahol útba esne az öltöző.
-Anyaaaaaa!-futott üvöltve hozzám a fiam.
-Na mizu?-kérdeztem egy erőltetett mosollyal.
-Neymar bácsival fociztunk.-szólalt meg, amikor felemeltem.
-Az szuper, és te ügyes voltál ma?-érdeklődtem, ezzel próbáltam terelni a témát.
-Igen, még Neymar bácsi is megdicsért.-mondta fülig érő mosollyal. Annyira rossz volt hallgatni, hogy "bácsi", de nem mondhattam neki, hogy "Ő az apád, ezért inkább hívd apucinak".
-Öltözzünk, mert nem érjük el a buszt.-tettem le, majd levette a mezt, és felvette az utcai ruháját. Elköszöntünk a csapattársaitól, és már szaladtunk is a buszmegállóba. Már majdnem elindult a busz, amikor is odaértünk, és a sofőr kinyitotta nekünk az ajtót. Szánakozó tekintetére egy apró mosoly volt a válaszom. Nagy szerencsénkre, még ülőhelyet is sikerült találnunk.
-Anya mikor szállunk már le?-idegeskedett a mellettem ülő szöszke.
-Most.-indultam el, hogy megnyomjam a gombot. visszabicegtem a cuccokért és a fiamért, és az ajtó már nyitódott is. Elsétáltunk a lépcsőházig, és mivel a drága kisfiam úgy kívánta, lifttel mentünk fel. Kiléptünk a zötyögő szerkezetből és a bejárati ajtóhoz mentünk. Előkerestem a kulcsot, és belenyomtam a zárba,majd elfordítottam benne. Kattanás jelezte, hogy nyitva van. Elsőként Davi lépett be. Levette a cipőjét, és levetette magát a kanapéra.
-Mindjárt engedek neked vizet.-mosolyogtam. Kimentem a konyhába, letettem a szatyrokat a pultra. Visszamentem a kanapéhoz, és felkaptam a fiamat, és a fürdőszobába mentünk. Beállítottam a víz tökéletes hőmérsékletét, és a kádba, pontosan a csap alá öntöttem egy kis habfürdőt, hogy örüljön a drága. Ő mindeközben levetkőzött, így már bele is vetette magát a vízbe, amint én arrébb álltam. Otthagyva őt, kisétáltam a konyhába, és kipakoltam a cuccokat a szekrényekbe, és a hűtőbe. Telefonom csörgésére lettem figyelmes.
-Tessék!-szóltam bele.
-Szia drágám.-szólt bele egy nagyon ismerősen csengő hang, mégsem tudtam kihez kötni.
-Elnézést, de ki ön?-érdeklődtem.
-Neymar vagyok.-mondta, és rájöttem, hogy ő a volt pasim apja.
-Jaj bocsánat, de esküszöm nem tudtam kihez kötni a hangot.-magyarázkodtam.
-Semmi gond. Beszélni szeretnék veled. Mikor lenne neked jó?-váltott komoly hangnemre.
-Az igazat megvallva, holnapután elutazunk , holnap pedig programom lesz, de ha most feljönnél, az tökéletes lenne.-ajánlottam fel. Na igen, ő tud Davi létezéséről.
-Hát körülbelül fél óra múlva érnék oda,ha akkor is jó.-válaszolta.
-Tökéletes.-mondtam, majd letettük a telefont. Davi-t le kell fektetnem addigra, ugyanis ő nem tud a nagypapájáról.
-Kicsikém, gyere!-mondtam miközben mentem be a fürdőbe, ahol békésen szundikált a drága, a kádban. Kivettem onnan, majd megtöröltem, ráadtam a pizsamáját, és betettem az ágyába. Betakargattam. Kifelé menet becsuktam az ajtót, és már mentem is a bejárathoz, mert kopogtak.
-Helló.-adott két puszit az arcomra az "ex-apósom".
-Szia.-tegeztem le ugyanis, már a Neymar-ral való kapcsolatom elején megkért, hogy tegeződjünk.
-Szóval, arról lenne szó, hogy a fiam haza költözik, és egy pár hónapig itt is marad, ugyanis nem tudom értesültél-e róla, felkérték, hogy játsszon az itteni csapatban.-magyarázta- Ami azt jelenti, hogy eléggé kockázatos, ha az unokám a stadionba járna focizni, így arra gondoltam, hogy kibérelnék valahol neki egy pályát, lebeszélném az edzőjével, és tarthatna neki magánedzéseket.
-Nem is tudom, az rengeteg pénz lenne, és én úgy gondolom, hogy nem lenne egy ésszerű megoldás. Megpróbálom, elkerülni, és ennyi. A fiával hiába találkozik, ugyanis nem tudja, hogy én vagyok az anyja szóval, nem kell félnünk, hogy kiderül a dolog.-mondtam.
-Talán igazad lehet, viszont a fiacskám újra a régi házatokban lakik, és be kell hogy valljam, folyton rólad beszél, meg arról, hogy nem kellett volna szakítania veled.-próbálta jobb színben feltüntetni a fiát Mr. Silva Santos.
-Tudod, hogy nem változik ettől a véleményem, nem tudok neki egyenlőre megbocsájtani. Sajnálom.-hajtottam le a fejemet.
-Hát ezt én is igazán sajnálom. Viszont most mennem kell. Jó éjt.-köszönt, majd elment. Mindig is utáltam Neymar apjával beszélni, mert mindig a békülés, és a megbocsájtás volt a téma. Egyenlőre egyrészt a makacsságom, másrészt a büszkeségem nem engedi, hogy megbocsássak neki. Gondolatmenetemet a telefonom csörgése zavarta meg.
-Igen tessék?-szóltam bele.
-Szia Mia, te vagy az.-ebből a becenévből, bizonyossá vált, hogy ki hívott, apa volt.
-Szia apu.-üdvözöltem.
-Édesem, azért hívlak, hogy mikor jöttök?-kérdezte.
-Holnap után megyünk, és este felé érünk oda.-válaszoltam.
-Értem, viszont lenne egy kérésem, ugyanis lesz itt nálunk egy focimeccs három nap múlva, és szeretném elvinni Davi-t, szóval elengednéd a lurkót?-éreztem a könyörgést a hangjában.
-Természetesen, de remélem nem nagy baj, ha én nem tartok veletek?-nevettem.
-Természetesen nem.-válaszolt, majd elmondtam neki, hogy mikor és hova érkezünk meg, elköszöntünk, és letettük a telefont. Besétáltam a szobába, megkukkantottam a kisfiamat, aki békésen szundikált. Kivettem egy törölközőt a szekrényből, és bementem a fürdőbe. Felkötöttem a hajamat, levetkőztem, majd beálltam a kádba, és kezembe vettem a zuhanyrózsát. Megnyitottam a csapot, ami eleinte hideg vízzel locsolta a testem, majd egyre melegebb lett. Csak folyattam magamra a vizet, és próbáltam túl tenni magamat a mai napon. Még mindig nem hiszem el, hogy Neymar visszajött, és itt is marad. Nem értem, miért nem volt neki ott jó ahol volt, és miért pont most kellett hazaköltöznie. Miért most, ezzel teljesen összezavarta az érzéseimet, ugyanis amikor megláttam, a szívem egyre hevesebben kezdett verni, és a gyomromban a pillangók is életre keltek, viszont ott van Oscar is, aki szinte az első pillantásával meghódította a szívem. Egyszerűen nem értem magamat.

Sziasztok Drágáim!
Sajnálom, hogy csak most hoztam részt, de mostantól megpróbálok hetente hozni. Remélem tetszett ez a rész is, és bízom benne, hogy számíthatok a komikra, illetve a pipákra.
Puszi mindenkinek!

2014. szeptember 7., vasárnap

5. Chapter

5.Chapter

~ What the hell?  ~


-Iz elkísérsz az oviba?-kérdeztem barátnőmtől a műszakunk végén.
-Persze, de utána el kell intéznem valamit, szóval az edzésre nem tudok elmenni veled.-mosolygott.
-Okés.-mondtam majd átöltöztünk, majd útnak indultunk, és meg sem álltunk az óvodáig.
-Egyébként, láttam hogy adott az a srác valamit, mi volt az?-kíváncsiskodott. Kivettem a táskámból a szalvétát, és a kezébe nyomtam. Mosolyra húzódott a szája.-Apukád biztos örülni fog neki, hogy udvarlód van.
-Hozzá kell tennem, hogy nem tudja a nevemet.-pirultam el.
-Ezt most nem mondod komolyan.-nevetett ő is kínjában.
-Annyira gáz, és ha felhívom mit mondjak, "Szia! A csaj vagyok az étteremből, amúgy Maia a nevem.".-próbáltam felvázolni a helyzetet.
-Hát, szerintem hívd fel, és mond meg, hogy ez a te számod, egyébként Serena-nak hívnak, és ennyi.-magyarázta.
-Na jó, talán most felhívhatnám, de félek.-néztem barátnőmre kétségbeesve.
-Elkérhetem a telefonodat, mert az enyém lemerült?-kérdezte ezzel félbeszakítva engem.
-Persze.-mondtam, majd átnyújtottam neki az imént említett tárgyat. Bepötyögött valamit, majd visszaadta nekem.
-Tedd a füledhez a telefont, már hívod Oscar-t.-kacsintott, mire én pánikba estem.
-Hogy te mekkora hülye vagy, tuti hogy nem fogja fel........-kezdtem de valaki beleszólt a telefonba.
-Igen?-hallottam meg ismerősen csengő hangját.
-Szia.-nyögtem ki.
-Miben segíthetek?-beleborzongtam a hangjába.
-A nevem Maia, és ma megadtad nekem ezt a számot.-habogtam.
-Szóval te vagy a pincérlány az étteremből?-nevetett.
-Igen.-mosolyodtam el.
-Nem számítottam rá, hogy már most hívni fogsz.-láttam magam előtt édesen csillogó szemeit.
-Hát, te írtad, hogy hívjalak.-magyarázkodtam.
-Valóban, és ezzel nincs is semmi gond, csak meglepetésként ért, hogy felhívtál.-mondta.
-Értem.-nevettem.
-Nincs kedved találkozni valamikor, vagyis inkább kezdjük azzal, hogy van barátod?-kérdezte.
-Nincs, és találkozhatunk.-válaszoltam.
-Rendben, már csak az a kérdés, hogy mikor menjünk?-mondta.
-Tudod, hogy elég elhamarkodom a dolgot, de mit szólnál, ha holnap mennénk, ugyanis a kisfiammal elutazunk egy-másfél hétre az apámhoz, vidékre, holnapután.-meséltem.
-Nekem a holnap, tökéletes lenne. Hányra menjek érted?-kérdezte.
-Mit szólnál a 6 órához?-tettem fel én is egy kérdést.
-Remek, 6-ra ott leszek, de a címedet megkaphatnám?-kíváncsiskodott.
-Leírom SMS-ben.-válaszoltam.
-Rendben Maia, akkor majd holnap találkozunk. Szia, vigyázz magadra.-búcsúzkodott.
-Te is vigyázz magadra, Oscar. Szia.-köszöntem el, és megszakítottam a hívást.
-Látod, nem volt ez olyan nehéz.-nyugtatott Iz.
-Vigyázol holnap Davi-ra?-néztem rá kiskutya szemekkel.
-Persze, de aztán nekem időbe érj haza.-nyakába ugrottam, és megölelgettem, mert ha ő nincs, akkor nem randiznék holnap, Oscar-ral. Lassan oda értünk az ovihoz. Megírtam a címemet a holnapi randipartneremnek. Kinyitottam az ajtót és előreengedtem drága barátnőmet.
-Anya!-rohant felém kisfiam amint betekintettem a csoportszoba ajtaján.
-Jó voltál ma?-kérdeztem.
-Igen.-mondta, én pedig felkaptam és szorosan magamhoz öleltem.
-Azért nem teljesen igaz ez.-jött oda az óvónő.
-Tényleg? Mit csináltál édesem?-néztem Davi-t.
-Hát, az úgy volt, hogy fociztunk az udvaron, és Mike szabálytalankodott, én meg odamentem hozzá, és meghúztam a haját, ő meg elkezdett sírni.-mesélte. Hihetetlen, hogy ennyi idősen úgy focizik, mint a nagyok.
-Kincsem, nem szabad ilyet csinálni. Bocsánatot kértél tőle?-kíváncsiskodtam.
-Igen, de ő volt a szabálytalan, én csak megbüntettem, hogy tanuljon a hibájából.-magyarázkodott.
-Ilyet, akkor sem csinálhatsz, nem mindenki jár edzésekre, ezért nem tudhatja a szabályokat. Ide figyelj, még egy ilyen lesz, és nem megyünk a nagyapához.-fenyegettem meg.
-Nem csinálok többet ilyet, megígérem, csak menjünk a papihoz.-gördült le egy könnycsepp az apró pofiján, amit egy egyszerű mozdulattal letöröltem.
-Ne sírj, inkább készülődj!-tettem le a földre. Elbattyogott a zsákjáig, majd átvette azt a ruhát amiben jött. Elköszöntünk mindenkitől, majd elindultunk a buszmegállóba.
-Holnap Izabel néni fog rád vigyázni.-mondtam Davi-nak.
-Rendben.-duzzogott még mindig a fenyegetés miatt.
-Drágám, csak akkor nem megyünk  a nagyapához, ha verekedsz.-guggoltam le a törpikémhez.
-Jó, de anya megígéred, hogy a papa elvisz focimeccsre?-kérdezte csillogó szemekkel.
-Lehet, hogy még focizik is veled.-mondtam kissé félve, mert nem akartam hogy beleélje magát abba, ami nem biztos.
-Tényleg?-kerekedtek ki a szemei.
-Mondom lehet.-mosolyra húzódott a szám, miközben szemem láttára lett durcásból, izgatott.
-Rohanni kéne!-szólt hozzánk Iz, mivel észrevette, hogy már bent áll a busz. Elkezdtünk a jármű felé futni, és nagy szerencsénkre még fel tudtunk rá szállni, de ülőhelyet már nem találtunk, így egyik kezemmel Davi-t tartottam a másikkal pedig, próbáltam kapaszkodni. Imádom, amikor ilyen nagy tömeg van a buszon, egyszerűen megmozdulni sem lehet, mindenki egymásnak simul, ilyenkor az ember úgy érzi mintha egy "hering afterparty"-n lenne. Egyszerűen ki nem állhatom a tömegközlekedést, de mivel nincs más lehetőségem, így kénytelen vagyok ezzel megoldani az utazást, mondjuk jobb mint a gyalogolás.
-Elnézést! Bocsánat! Legyen szíves!-próbáltam jelezni a szándékaimat, de senki nem ment arrébb, így úgy döntöttem, hogy tolakodok, ami igazán hatásos volt.
-Minden rendben van?-kérdeztem kisfiamat.
-Igen.-mosolygott fel rám.
-Kicsikém, azt hiszem Izabel néni nem tudott leszállni, majd később felhívom, viszont nekünk most egyenesen a stadionba kell mennünk.-magyaráztam, majd útnak is indultunk. Nem volt messze a buszmegállótól a pálya, de még át kellett öltöztetnem, ami nem olyan rövid idő.
-Melyik is a te széked?-kérdeztem rá, mivel a pici focisztároknak egyenlőre csak műanyag székeket tettek be az öltözőbe.
-Ez a kék.-mutatta, és leült rá. Nagy nehezen felszenvedte magára a mezt, amit még a nagyapjától kapott. Ez után jött a neheze, a sípcsontvédő illetve a cipő. Nem értettem soha sem, hogy egy 4 éves gyereknek minek az, de az edző váltig állította, hogy fontos. Kisebb-nagyobb sikerrel feladtam rá ez imént említett nehézségeket, és már szaladt is.
-Beszélhetnénk?-kérdezte az edző.
-Természetesen.-mosolyogtam, mire félreinvitált.
-Figyeljen ide! A fia nagyon tehetséges. Nagyon örülnék, ha áttehetném a haladó csoportomba, ahol már több szabályt, illetve technikát sajátíthatnak el a csemeték. Lehet, hogy úgy gondolja, hogy Davi még kicsi ehhez, de én garantálom önnek, hogy nem fogja megbánni, és tudom hogy mit csinálok.-mondta végig monológját a nálam 10 évvel idősebb férfi.
-Hát nem is tudom, így is verekedik az óvodában, ha nem szabályok szerint focizik valaki.-meredten bámultam a földet.
-Hölgyem, ugyan annyi lenne a tagdíj is, és az edzések is azokon a napokon lennének, csak egy órával később.-próbált hízelegni.
-Rendben, de csak egy feltétellel.-mondtam komolyra fordítva a szót.
-Hallgatom.-válaszolt.
-Nevelje bele a gyerekembe, hogy ne verekedjem.-nyújtottam a kezem, ezzel várva a beleegyezését.
-Megpróbálom.-rázta meg a kezemet.Megegyeztem vele, majd visszamentünk a pályára. Nyomtam egy "sok sikert csókot" Davi homlokár, és ő már ment is bemelegíteni. Kimentem az öltözőbe, és összehajtogattam a fiam cuccait. Feltettem a székére a ruháit, ezt követően arra az elhatározásra jutottam, hogy elmegyek egy élelmiszer boltba, mert kifogyóban van otthon egy pár dolog. Kilépve a stadion főkapuján megpillantottam egy csoport újságírót. Valószínűleg egy híres focistát vettek körbe. Egy aprónyit közelebb mentem, hogy megtekintsem a sztárjátékost. Ahogy egyre közeledett felé a tömeg, egyre többet láttam a férfiból. Megérkeztek a focista testőrei, akik egy pillanat alatt eltávolították körüle a burkot, amit az újságírók és a rajongók hada alkotott, és akkor szembesültem vele, hogy nem kellett volna még a közelébe se mennem, ugyanis az a bizonyos személy Neymar volt, és épp engem bámult.

Drága Olvasók!
Tudom már régen volt rész. Sajnálom, de nem nagyon volt időm írni, de lassacskán bele zökkenek a suliba is, és amint lesz szabadidőm, nekiülök és írom a részeket! Remélem nem okoztam csalódást, és jó lett ez a rész is, és megér egy pipát, vagy egy komit. 
Puszi Mindenkinek! :)

2014. augusztus 20., szerda

4.Chapter

4.Chapter

~ Love is in the air.  ~



-Jó napot! Sikerült már kiválasztani, hogy mit szeretne?-erőltettem egy gyönyörű, 100wattos mosolyt az arcomra. Ezt a kérdést ma már legalább 50-szer elmondtam.
-Azt hiszem, hogy egy ráksalátát szeretnék, egy pohár narancslével.-emelte fel fejét, az étlap mögül egy igen csak jóképű fiatalember. Barna szemei, rabul etettek, soha nem láttam még itt. Felírtam, amit mondott, és az asztalának számát. Meglepő, hogy egyedül volt.
-Rendben. Az étlapot elvihetem?-nyögtem ki a kérdést, nagy nehezen.
- Igen.-válaszolt egy féloldalas mosoly keretében. Ez a férfi, a tökéletesség megtestesítője. Bementem a konyhába, és leadtam a megrendelést.. Bent, elő jött belőlem a rég elfeledett tinédzser énem, szó szerint zavarban voltam. Ahogyan rám pillantott, ahogyan mosolyra gördült a szája, elvarázsolt.
-Maia, azonnal gyere ide!-kiáltott rám a főnököm. Összerezzentem erős, férfias, és nem utolsósorban félelmetes hangjára. Betipegtem az irodájába, és próbáltam aranyosan mosolyogni rá, de nem hatotta meg.
-Azért hívtalak be, ugyanis azzal a kéréssel szeretnék feléd fordulni, hogy menj el nekem egy doboz cigarettáért.-magyarázott.
-Szívesen elmegyek.-pilláztam.
-Egyébként, elengedlek fizetett szabadságra. Ugye holnaputántól nem leszel?-kérdezte férfiasan magabiztos hangján.
-Igen.-mosolyogtam, majd átadta a pénzt a cigire. Imádom amikor a csicskájának hisz, de nincs más választásom, ha meg akarom tartani az állásom, akkor ezt kell csinálnom. Kitipegtem az irodájából, átvánszorogtam az öltözőbe, levettem a kötényem, és átszaladtam az asztalok között. Rápillantottam szomorúan a magamnak kinézett pasira, aki csak kacsintott, én pedig rákvörös arccal hagytam el az éttermet. Nem hittem el, hogy nem szolgálhattam ki azt a félistent, aki ennyire felkeltette az érdeklődésem.
Elsiettem a következő boltig, ahol lehet cigarettát kapni. Vettem neki olyat, amilyet mindig is kért, és kimentem a boltból. Visszacaflattam a munkahelyemig. Átadtam a főnökömnek a dobozt, és a visszajárót, majd elmentem felvenni a kötényt. Ezt követően visszamentem a konyhába, és megnéztem, hogy mit vihetek ki. Egy tál ráksaláta, illetve egy pohár narancslé várakozott a pulton. Megtekintettem az asztal számát, de természetesen tisztában voltam vele, hogy a helyes srácé a rendelés.
-Elég hamar megjártad a boltot.-ismerte el, édes mosollyal tálalva.
-Oh ugyan, nem szeretem megváratni a vendégeket.-tettem le elé az ételt, majd az italt.
-Köszönöm.-hálálkodott a kiszolgálásért.
-Igazán nincs mit.-mosolyogtam rá szolidan, majd visszamentem a konyhába, és majdnem felrobbantam, már attól is, hogy beszéltem vele. Valószínűleg otthon várja a barátnője, így nem nagyon éltem bele magam  történetbe.
-Na mizu?-lépett mellém Izabel, és abba az irányba nézett, amelyikbe én.
-Semmi.-sóhajtottam.
-Jaj, hogy azt a helyes srácot nézed, miért nem mész oda hozzá?-kérdezte olyan hangosan, hogy az illető, a hang irányába fordult, és megpillantott. Természetesen rák vörös lettem, ő pedig csak nevetett.
-Olyan hülye vagy.-fordultam neki háttal, és keresztbe tettem a kezeimet magam előtt.
-Miért?-kérdezett rá problémám okára.
-Ennyire szőke vagy, lehet hogy a szőke festék szétmarta a gondolkozásra szánt szervedet.-vetettem fel a lehetséges magyarázatot, hogy miért ilyen hülye.
-Dehogyis, egyébként, ha nem hívom fel rád a figyelmet, akkor észre sem vesz.-próbálta kimagyarázni.
-Én szolgáltam ki, te észlény.-válaszoltam neki.
-Akkor, bocsika.-nevetett kínosan.
-Semmi gond, úgy is van barátnője, sőt szerintem már gyereke is.-mondtam.
-Adok egy tanácsot....-kezdte, de én közbevágtam.
-Nem fogok a fülébe mocskos dolgokat súgni, hogy utána bejöjjön velem a mosdóba egy menetre.-erre a mondatomra felhúzta a szemöldökét.
-Honnan tudtad, hogy ezt akartam mondani?-kerekedtek ki szemei végül.
-Mindig ezt tanácsolod.-nevetem.
-Akkor most már mindent értek.-rázta a fejét kínosan.
-Azt hiszem, én most megyek, ugyanis szexi srác megette a kaját.-mosolyogtam, majd odatipegtem az emlegetett személyhez.
-Hozhatok még valamit?-néztem kérdően szemeibe.
-Tudnál ajánlani valami desszertet, valami finomat?-válaszolt egy kérdéssel.
-Hát, talán a csokitorta, ami nagyon finom.-töprengtem el.
-És te is szoktál olyat enni?-kíváncsiskodott kisfiúsan édes mosollyal.
-Nem nagyon szeretem az édességeket, de mondhatni ez a kedvencem.-válaszoltam.
-Értem, akkor egy olyat kérnék.-pislogott édesen.
-Már is hozom.-fordultam a konyha irányába.
-Na mit beszéltetek?-érdeklődött Iz.
-Kér egy csokitortát.-nevettem, majd arrébb tessékeltem, hogy hozzáférjek a süteményekhez. Kivettem a hűtőből a megfelelő darabot, majd a félisten elé helyeztem.
-Köszönöm drága.-becézett édesen.
-Egészségedre.-mosolyodtam el. Visszamentem Izabel-hez, és szóba elegyedtem vele.
-Na mizu van "drága"?-idézte a barnahercegem szavát.
-Annyira aranyos.-áradoztam a kiszemeltemről, mire Liz felém küldött egy mosolyt, és már ment is kiszolgálni egy idős házaspárt.
-Mit hozhatok?-kérdeztem egy fiatal pártól, akik épp a 2. házassági évfordulójukat ünnepelték.
-Talán két csirkés salátát szeretnénk.-mondták egy mosollyal keretezve.
-Valamit hozhatok inni is?-tettem fel egy újabb kérdést.
-Két bubis vizet.-válaszoltak, én pedig felírtam a rendelést egy cetlire, majd bevittem a szakácsnak, és csak vártam, amiben a kiszemeltem zavart meg, ugyanis hevesen nyújtogatta a kezét.
-Hozhatok még valamit?-kérdeztem mikor odaértem hozzá.
-A számlát, kérlek.-mondta angyali mosolyával.
-Már hozom is.-mondtam. Elmentem a kasszáig, és összeszámoltam a fogyasztásának összegét. Leválasztottam a cetlit a gépezetről,a zsebembe tettem azt a pénztárcát, amibe én gyűjtöm a pénzt, visszamentem hozzá, és letettem elé a blokkot, a tányérját pedig  el vettem előle. Odaadta a megfelelő értékű bankjegyet.
-Köszönöm szépen.-hálálkodtam.
-Én köszönöm a kiszolgálást, egyébként 3 hét múlva lesz egy meccsem itt a stadionban, gyere el, ha tudsz.-kérlelt.
-A fiam ott lesz a gyerekek között akik bekísérik a focistákat.-mosolyogtam.
-Rendben, akkor keress meg, a nevem Oscar dos Santos Junior.-írta le a nevét egy szalvétára, és firkantott még mellé valamit. A kezembe nyomta összehajtva, majd elment.Kinyitottam a négyzetre hajtott szalvétát, és a telefonszáma illetve a neve állt benne és egy mondat "Hívj fel gyönyörűm!".

Sziasztok drágák!
Először is, nagyon köszönöm a visszajelzéseket, és a feliratkozásokat. Örülök neki, hogy tetszik amit írok, és remélem továbbra is számíthatok a komikra, illetve a pipákra. Másodszor pedig, amint láthatjátok új kinézet társult a blogomhoz, amit nagyon köszönök, Robin Summer-nek. 
Puszi mindenkinek! :)

2014. augusztus 14., csütörtök

3. Chapter

3.Chapter

~ Football is everywhere!  ~



Szinte lesokkoltak, a fiam szavai. Összenéztünk Izabel-el, és láthatóan, ő sem tudott megszólalni.
-Mi az anyuci?-kérdezett rá, mivel eléggé feltűnően néztük egymást Iz-zel.
-Semmi kicsim, csak tudod Izabel- nagyon odavan azért a focistáért, és meglepetésként ért, mindkettőnket, hogy te is kedveled őt.-magyarázkodtam, de látszólag Iza-nak nem tetszett a kifogásom, és rázni kezdte a fejét. Egész úton síri csönd uralkodott a "társaságunkban", csak néha Davi kérdezte, hogy mikor szállunk le, meg hogy még hány buszmegálló van még, azokra válaszoltam, de szinte csak gondolkodtam. Pont ezt akartam elkerülni. Azt, hogy véletlenül is tudomást szerezzen Neymar-ról. Pontosan, nem tudnám megmondani, hogy miért, de mégis, van bennem egy csöppnyi félelem érzet. Tartok attól, hogy talán egyszer meg akarja majd ismerni a kedvencét, és jóban lesznek, és be akar neki mutatni, és amikor megpillant, rájön mindenre. Igen, ez valószínűleg, badarság, de én igazán féltem a kicsikémet, nem akarom, hogy átélje azt, mint a sztárgyerekek, hogy csak érdekbarátaik lesznek, vagy mindenki csak a pénze, vagy az apja miatt lenne vele. Ettől akarom megóvni.
-Serena! Leszállás.-figyelmeztetett barátnőm, aki mindig eljön velünk az óvodáig, mivel ugyan ott dolgozunk, mind a ketten felszolgálók vagyunk egy, az ovihoz közeli étteremben.
-Köszi, hogy szóltál, ha nem mondod, valószínűleg itt maradtam volna.-nevettem kínosan, majd megvártuk, míg kinyílik a busz ajtaja, és leléptünk a járdára.
-Sziasztok!-üdvözölt minket Davi egyik ovistársa, és az anyukája.
-Heló!-köszöntünk kórusban mi is.
-Mikortól nem lesz óvodában a lurkó?-kérdezte kedvesen az édesanya, akinek a mai napig nem tudom a nevét.
-Holnaputántól.-mosolyogtam, de megkérdőjeleztem a szóhasználatom helyességét, ugyanis eléggé furcsa volt az elhangzó szó, "holnaputántól", zengett a fejemben.
-Rendben, mert akkor addigra Dylan behozza neki a focilabdáját, amit valamelyik nap otthagyott az edzésen.-mosolya kezdett idegesíteni. Látszott rajta, hogy megjátssza a kedves, jószívű anyukát.
-Oh, köszönöm szépen, egyszer a fejét fogja elhagyni.-nevettem, majd nyomtam egy puszit a homlokára. Hamarosan odaértünk az ovihoz. Bekísértük Davi-t, majd elköszöntünk, és már mentünk volna, amikor egy drága szülő megbökte a vállamat.
-Sajnálom, hogy csak így rátörök az életedre, de a fiad nem focizik véletlenül?-kérdezte egy barnás hajú, hosszú műszempillás hölgyemény.
-De. Miért?-érdeklődtem.
-Mert én vagyok, az edző felesége, és a közeljövőben lesz egy neves focimérkőzés itt a Rio-i stadionban, és szeretnénk pár kisfiút megkérni, hogy kísérje be a csapatok tagjait.-magyarázta el, nagy kézmozdulatokkal mutogatva.
-És egyébként melyik csapat játszik?-tettem fel egy kérdést.
-Ha minden igaz, a hazaiak, és egy másik egyesület, de már nem emlékszem hogy melyik, és még azt sem tudom megmondani, hogy honnan jönnek.-viháncolt a saját feledékenységén.
-Hát az remek, és az én fiam is kellene?-néztem rá kérdően.
-Igen, mivel az összes kölyök, akarom mondani csemete, ott lesz.-vigyorgott. Teljesen olyan érzésem volt, mintha ez  nő valamit szívott volna.-Akkor felírhatom a fiadat?-folytatta.
-Igen.-mosolyogtam vissza rá, mire megkérdezte a fiam nevét, elkérte a telefonszámomat, majd megkért, hogy karikázzam be a "megengedem" szócskát, majd aláíratta velem a lapot, és már el is suhant volna, amikor utána kiáltottam.-Mikor is lesz a meccs?-kérdeztem.
-3-4 hét múlva.-mondta. Elköszöntünk tőle, majd el is indultunk az étterem felé.
-Elég hibbant volt az edző felesége.-hozta fel a témát.
-Azt mondod, az amikor azon nevet, hogy milyen feledékeny, kissé ijesztő.-nevettem.
-Elég furcsa szülőkkel rendelkeznek az ide járó gyerekek.-nevetett, gondolom Dylan anyja sem volt valami szimpatikus neki.
-Szóval arra célzol, hogy én is furcsa vagyok?-vigyorogtam rá olyan ijesztően, amennyire csak tudtam.
-Nem rád céloztam, Joker.-nevetett.
-Arra gondoltam, hogy ha vissza jöttünk aputól, akkor elmehetnénk valahova szórakozni.-vetettem fel az ötletet.
-És hova teszed Davi-t?-nézett kérdően.
-Az unokahúgom megígérte, hogy bármikor vigyáz rá, szóval itt a lehetőség.-vázoltam fel neki.
-Érteni.-nevetett.
-Csak utánad.-nyitottam ki a munkahelyünk ajtaját, és előre engedtem drága barátosnőmet. Belépve, az első utunk az öltözőbe vezetett.
-Hallod, olyan szuper színű rúzst találtam.-nyomta a kezembe Iz az imént említett darabot. Alaposan szemügyre vettem a darabot.
-Drágám, ilyen rúzsom nekem is van.-nyögtem ki kritika helyett.
-Tényleg, akkor most már van egyen rúzsunk.-nevetett, mire én is kacagni kezdtem.
-Hát ez szuper.-mosolyogtam. Felvettem a szerződésben előírt fekete térdig érő szoknyát, a szintén fekete kötényt, amit elláttak az étterem logójával, majd átvettem a fehér ingemet is. és a topánkámba is belebújtam.
-Hölgyeim, 5 perc van nyitásig.-szólt ránk Sam, a főnökünk, majd átszólt a férfiöltözőbe is. Mi voltunk ketten nők, ők pedig 5-en pasik. Egész jól kijöttem mindenkivel. Kitipegtünk drága Izabell-el, és kezünkbe kaptuk a papírtömbjeinket egy toll kíséretében, majd megigazítottuk az asztalokon lévő terítőket, és Sam megfordította a táblát, hogy az virítson rajta  "Nyitva".

Sziasztok drágák!
Köszönöm a pipákat, illetve azt az egy feliratkozást. Sajnálom, hogy most nem kaptam komit, nem értem miért, de nem vagyok követelőző, szóval nem szabom meg, hogy mennyi komi után jön a következő rész. Elnézést szeretnék kérni azért is, mert megint sokáig nem volt rész. Remélem továbbra is számíthatok rátok.
Puszika mindenkinek! :)

2014. augusztus 8., péntek

2. Chapter

2.Chapter

~ Normal morning, or not?  ~



Reggel lázasan készülődtem, de persze mindezt, csak csöndben, hogy Davi, nehogy felkeljen. Én általában egy órával előbb felkelek, csakhogy mire kisfiam felkel, már csak el kelljen készülnie, és már indulhassunk is. Összeszedtem a bérleteinket, készítettem két szendvicset, csináltam egy bögre kakaót, ezt megelőzően, felöltöztem, fogat mostam, és egy lágy sminkel feldobtam az arcomat. Az igazat megvallva, sok szülő azt mondta az óvodában, hogy túlságosan is a gyereknek szentelem a figyelmemet, mert ők 24 évesen, még szórakozni jártak. Könyörgöm egyedülálló anya vagyok. Egy barátnőm van, aki rengeteget dolgozik, így nincs kivel elmennem, de őszintén szólva, nem is nagyon hiányzik. Rengetegszer hallottam már azt is, hogy kellene nekem egy pasi. Mind ez szép és jó, de "Kinek kellenék, egy 4 éves gyerekkel?" merül fel bennem a kérdés,amire általában a "Ha meg sem próbálod, akkor nem derül ki." válasz érkezik. Elég volt számomra egy csalódás a férfiak terén, és azt hiszem elegem is lett egy életre belőlük, egyet leszámítva, a fiamat. Főztem magamnak egy kávét, majd elindultam, hogy felkeltsem a szívecskémet.
-Kicsim, gyerünk, lekéssük a buszt!-ráztam meg gyengéden a vállát, mivel már 5 próbálkozás után sem kelt fel.
-Anya, még hány nap van vissza?-utalt a nyaralásra, amit megígértem neki, ugyanis édesapám vidéken él, és hozzá szoktunk kimenni egy pár hétre, nála ezt jelenti a nyaralás. Már nyár közepe van, de én dolgozom, hogy valahogy megtudjunk élni, így nem nagyon tudok vigyázni napközben Davi-ra.
-Már csak két nap.-nyugtattam meg.
-Komolyan, akkor ne is késlekedjünk, hamar le kell mennie ennek a napnak.-pattantak ki a szemei, és szinte a fürdőszobába rohant, hogy megmoshassa a fogait. Soha nem értettem drága fiamat, hogy miért mos fogat a reggeli előtt, de ő meg volt róla győződve, hogy ez így jobb, én pedig nem akartam kétségbe vonni, ugyanis édesapja is ugyan így csinálta, amikor együtt éltünk. Furcsa, de semmit nem meséltem neki róla, és sosem hozta még szóba, a "Nekem miért nincs apukám?" témát, mégis vannak olyan szokásai, amik meghökkentően hasonlítanak Neymar-éra. 
-Anya, ma a kockás ingemben szeretnék menni, és a farmeromban.-mondta kis stíluskirályom.
-Figyelj! A reggelidet edd meg, ott van a szendvics, illetve a kakaód, és mire végzel, én kikészítem a ruháidat.-ajánlottam fel.
-Nem ehetnék inkább a ruhámban?-kérdezte.
-Davi Lucca, ahogy ismerlek, képes vagy leenni, vagy leinni magadat.-mondtam.
-De anyucikám.-próbált hatni rám.
-Davi, nyomás a konyhába!-parancsoltam. Megvártam, míg beér, és leül az asztalhoz, majd megkerestem a darabokat, amiket említett, és kitettem az ágyára. Elmentem a kávémért, és én is elfogyasztottam a szendvicsemet. 
-Anya siess, mert lekéssük a buszt.-sürgetett, a szöszke manó, akivel osztozom a lakáson.
-Édesem, még van fél óra.-válaszolt, két falat között.
-Anya, ha én nem aludhattam, akkor te sem ehetsz.-fonta össze karjait maga előtt.
-Kicsim, nem tudtam, hogy ilyen hamar elkészülünk, diktátor.-utaltam a dirigálásra.
-Egyébként, a fekete mackónadrágomban, és a piros pólómban szeretnék ma az óvodában lenni.-indult meg a szekrény felé.
-Majd én leveszem.-mondtam, de mint egy makacs öszvér, már ott is termett, és természetesen kiborította az egész fiók tartalmát, ami persze vasalva volt.
-Bocsika.-mosolygott tüneményesen.
-Davi Lucca Ramos! Mi a fenét csinálsz? Miért nem hallgatsz rám, soha?-emeltem fel a hangom mire ő megszeppenve nézte a további tevékenységeimet. Idegesen a ruhákhoz trappoltam, és amit menthetőnek véltem, azt visszatettem a szekrénybe, a többit pedig az ágyára dobáltam.
-Vedd a cipődet, mert indulunk.-parancsolóan az előszoba felé mutattam. Ő mint egy kis angyal, teljesítette is amire megkérte.
-Mami sajnálom.-jött oda hozzám miközben a cipőmet vettem fel. Átölelt, és egy nagy cuppanós csókot adott az arcomra.
-Imádlak kicsim.-öleltem át én is, majd eltettem a pénztárcámat, a bérleteket, egy csomag zsepit, és rágót a táskámba. Felkaptam azt a vállamra, és már indulhattunk is. Kilépve a lépcsőházba, bezártam az ajtót, a kulcsokat eltettem, megragadtam kisfiam kezét, és lebicegtünk a lépcsőn. Szerencsére az első emeleten lakunk, így nem sokat kell gyalogolnunk. Kiérve a panelből, igyekeznünk kellett, ugyanis a buszmegálló 5 háznyira volt, és már csak 5 percünk volt, és ha le is akartunk ülni a buszon, akkor minél hamarabb oda kell mennünk, ugyanis az idősek, előszeretettel tolakodnak, még úgy is, hogy velem van a gyerekem. Sietve kapkodtuk lábainkat, ami meg is hozta a sikert, ugyanis amikor bejött a busz, mi szállhattunk fel először, így helyünk is lett.
-Anya, ma megyünk focira?-hozta fel a témát Davi.
-Igen, megyek értek az oviba, és onnan egyenesen elviszlek edzésre.-adtam egy puszit a homlokára.
-Mikor mehetek el egy meccsre?-kérdezte.
-Szerintem, ha megkéred a nagyapát, biztosan elvisz.-mosolyogtam rá.
-Sziasztok.-üdvözölt legjobb barátnőm Izabel.
-Szia.-adtam az arcára két puszit.
-Mizu van nagy legény?-kérdezte a fiamtól.
-Képzeld ma megyünk focizni, és a nagypapi elvisz majd focimeccsre.-híresztelte boldogan.
-Kicsim annyit mondtam, hogy lehet hogy elvisz.-simogattam meg a buksiját.
-Ebből az úriemberből, olyan focista lesz, mint az........-kezdte el, de rájött hogy nem kellene a gyerek orrára kötni, hogy az apja is focista.
-Kiből?-kerekedett ki a szeme a gyermeknek.
-Hát a Messi-ből.-érintette meg a szöszkém pisze orrát a mutatóujjával.
- Messi nem annyira jó, nekem Neymar a kedvencem.-bökte ki Davi, mire a szemem kikerekedett, és még lélegezni is elfelejtettem.

Sziasztok Babák!
Köszönöm szépen a sok visszajelzést. Imádlak titeket, és hálás vagyok, hogy egyre többen vagytok. Elnézést szeretnék kérni, hogy ennyi ideig vacakoltam, de mentségemül szolgáljon, hogy nyaralni voltam. Remélem továbbra is számíthatok rátok.

Puszi Mindenkinek!

2014. augusztus 3., vasárnap

1. Chapter

1.Chapter

~ Memories everywhere  ~



A gyerek sírására keltem fel az éjszaka közepén. Oda sétáltam az ágya mellé.
-Mi a baj kicsim?-kérdeztem mézédes hangon a 4 éves fiamtól.
-Rosszat álmodtam.-közölte, mire én a könnyeit kezdtem törölgetni.
-Jaj, édesem, nincsen semmi baj, szeretnél velem aludni?-kérdésemre felcsillant a szeme.
-Igen.-mosolyodott el, átölelt, és így könnyebben tudtam felemelni, hogy átcipeljem a franciaágyra. Igaz, hogy elég szűkös a hely, ugyanis egy albérletben lakom, amit apám tart fent nekem, és természetesen egy szoba található itt, de valahogy mégis elférünk az én kis tüneményemmel, úgy hogy az ő ágya, és az én franciaágyam is befért.
-Mami ugye nem folytatódik az álmom?-hangján hallani lehetett a kétségbeesettséget.
-Megígérem, hogy nem, de most aludj.-kérleltem.
-De mami, nem nézhetném inkább a mesét, mert félek?-kérdezte.
-Kicsikém, nem nézhetsz állandóan tv-t.-válaszoltam.
-Kérlek.-adott puszit az arcomra, mire nekem meglágyult a szívem.
-Rendben, de csak 5 percet, utána pedig kapcsold ki, és alvás, mert holnap óvoda.-kötöttem az orrára.
-Köszönöm.-mosolygott, majd megnyomta az aprócska ujjaival a távirányítón a piros gombot, és a készülék már be is világította a szobát. Egy ideig kapcsolgatta azt, de engem elég hamar elnyomott az álom. Kb. fél óra múlva, egy ismerős hang csapta meg a fülemet, mire kipattantak a szemeim. Ez az Ő hangja, Biztosan tudtam. Férfias, de mégis hallani a kisfiús nevetését. A képernyőre tapadva lestem, hogy melyik csatornát néztem a fiam. Persze hogy a kedvencét, a meséken kívül, a sportcsatornát. Ő is olyan, mint az apja, foci őrült. Folyton a labdarúgást nézi, ha nem kötik le a mesék. Próbáltam megóvni, pontosabban távol tartani a futball világától, de nem nagyon sikerült, ugyanis édesapám elvitte egy focimeccsre és azóta folyton arról beszél, illetve edzésekre is jár. Nagyon tehetséges, akár csak  az apja, de nem szeretném, hogy kiderüljön, ki is ő valójában, az az kinek a fia. Végignéztem a vele készített riportot, és kikapcsoltam a televíziót. Nagyon fáj, hogy nincs mellettem, és néha arra gondolok, mi lett volna, ha elmondom neki, hogy a szívem alatt hordom a közös gyerekünket. Talán még mindig itt lenne, vagy néha hazajárna, és bemutatkozna a világnak, hogy ő milyen jó apa, és milyen jó anyagi korlátok között nő fel a csemetéje. Lehet, hogy úgy is itt hagyott volna, tudomást sem véve az állapotomról. Ezt már sohasem tudom meg, és remélem soha nem is kell megtudnom, mármint nem szerez tudomást a kisfiáról, mert akkor tuti elmagyarázná, hogy mit tett volna, ha tud róla. Eléggé felzaklatott, hogy hallottam a hangját, még úgy is,hogy csak a technikájáról, és a cseleiről beszélt, ezért kimentem a konyhába. Engedtem egy bögre meleg vizet és elővettem a teafilteres dobozt. Kiválasztottam a hangulatomnak megfelelő ízt, beledobtam a vízbe, majd kedvem szerint ízesítettem citromlével, és cukorral. A tea az esetek 99%-ában lenyugtat. Csak kortyolgattam a gőzölgő italt, és csak arra tudtam gondolni, hogy mi lenne ha most valami csoda folytán, megjelenne itt. Furcsa gondolatok siklottak át az agyamon, de legbelül, úgy éreztem, hogy jobb nekünk nélküle, talán ha velünk lenne, nem lenne normális magánéletünk, nem léphetnénk ki úgy az utcára, hogy valaki ne akarna riportot készíteni velünk. Biztos vagyok benne hogy, így tökéletes az életünk a kisfiammal, ahogy van.

Kedves, drága Olvasóim!
Nagyon, nagyon meg szeretném köszönni, a komikat, a feliratkozásokat, illetve a pipákat is. Remélem, hogy ez a rész is olyannyira tetszett, mint az előző. Bízom benne, hogy a továbbiakban is számíthatok a véleménynyilvánításaitokra, és sok komit, meg pipát kapok. IMÁDLAK TITEKET <3
Puszi Mindenkinek! :3

2014. augusztus 1., péntek

0. chapter

0.Chapter

~ The first meeting ~



*Visszaemlékezés*
Épp egy focimeccsen ültem apuval. 18 voltam. Az események zajlottak, ahogyan azt kell, azaz a játékosok rohangáltak, a labda hol itt volt, hol pedig ott, a bíró sípolt, piros illetve sárga lapot osztogatott, a szurkolók pedig, ujjongtak egy gólnál, és lehurrogták a bírót ha az nem úgy ítélkezett, hogy az annak a csapatnak kedvezzen akinek drukkoltak, szóval minden ment ahogy az a nagykönyvben meg van írva. Csak ültem, és próbáltam aput rávenni,hogy vegyen nekem legalább egy hotdogot, de közölte, hogy inkább koncentráljak én is a meccsre, mert két nagyon neves, és híres csapat játszik. Felnéztem a kivetítőre, amiről tisztán leolvasható volt a játék idő, és hogy melyik futball klub játszik. Esküszöm abban a pillanatban úgy éreztem, hogy soha nem megy el az idő. Egyébként a brazil válogatott játszott a kolumbiaiakkal. Az igazat megvallva, számomra elég unalmas volt ez az egész, de muszáj volt eljönnöm, mert a bátyám lebetegedett, és a jegy már meg volt, így kénytelen voltam végigszenvedni 90 percet, plusz a hosszabbításokat, illetve a szünetet ja és persze a 11-esekről ne is beszéljünk. Már a második félidőben jártunk, és nyaggattam aput, amikor éreztem egy ütést a fejemen, majd mindenki engem nézett. Megfogtam a tárgyat ami a koponyámnak csapódott, és néztem az engem kérlelő játékost, akinek a sárga mezén a 10-es szám virított zölden. Édesen mosolygott, és mutogatott, hogy kérné a labdát. Mivel én nagyon unatkoztam, ezért úgy döntöttem, hogy adok a hangulatnak, és elmutogattam neki, hogy ez már az enyém, "aki kapja, marja" szabályon, ezért kénytelenek voltak egy másik labdával folytatni a mérkőzést. Egész meccs alatt őt fürkésztem, és aput kérdezgettem róla. Elég szexi, helyes és nem utolsósorban bugyinedvesítően édes volt. Igaz, hogy csak annyit sikerült kiderítenem, hogy Neymar-nak hívják,19 éves, és hogy jobb szélen játszik, amire magamtól is rá jöttem. Esküszöm izgatottabb voltam mint valaha, és amikor apu benyögte, hogy el kéne mennem a meccs végén visszaadni a labdát, akkor meg még jobban felpörögtem. A labdát nézegettem, és olvasgattam, hogy mi is van ráírva, megvizsgáltam jobbról-balról, mindenhonnan, és mire feleszméltem, már a 11-eseket rugdosták. Épp a kreolbőrű félisten, rúgta volna, mire egy idióta hülye picsa, aki persze, hogy én voltam felkiáltott hogy "hajrá baby". Még mielőtt meglátott volna bárki is, gyorsan leültem. Ő pedig csak röhögni tudott az egészen, és a hang irányába nézett, de nem látott semmit, így inkább újra a pályára összpontosított. A bíró belefújt a sípjába, és ő belerúgott a labdába, ami egyenesen, meg nem pördülve a kapuba csapódott. Ezzel a tökéletes góllal megnyerte a csapatának a meccset, aminek én, és apám hangot is adtunk, éjjenezéssel.
-Na kicsim megvárlak a kocsiban.-közölte apu, majd elindított az öltözők felé. Ki volt táblázva minden, és persze, hogy megtaláltam mindent, de amikor oda értem, az ajtó előtt két "tehervonat" állt akik feketében őrizték a focistákat.
-Mit szeretnél kislány?-hajolt le a magasabbik, aki legalább 2 fejjel magasabb volt nálam.
-Neymar-nak tartozom valamivel.-mutattam a labdára.
-Add ide, én pedig elviszem neki.-mondta az alacsonyabbik, és már vette volna ki a kezemből a tárgyat, mire én elrántottam a kezemet.
-Én szeretném oda adni neki.-tettem a hátam mögé a gömböt.
-Hát arra nincs sok esély.-vágott egy eléggé érdekes grimaszt a colos.
-Dehogynem.-mondtam, majd elkiáltottam magam- NEYMAR.
-Úgy se jön ki.-közölte be az egyik. Én csak készségesen vártam, hogy bárki is kijöjjön. Nem kellett még fél perc sem, amikor a tökély megtestesítője libbent ki az ajtón.
-Ki a picsa zavart meg zuhanyzás közben?-kérdezte mire én csak rebegtettem pilláimat.
-Azt hiszem, hogy tartozok egy bocsánat kéréssel a zavarásért, illetve itt a labda.-vettem elő a tárgyat a hátam mögül.
-Kedves tőled, hogy elhoztad, de nyugodtan megtarthatod, viszont szerintem lenne még egy dolog amit el kéne néznem neked.-tette karba kezeit.
-Nem értem mire célzol.-válaszoltam értetlen fejjel.
-Tudod te miről beszélek, "baby"-idézte szavamat, mire kikerekedett a szemem.
-Akkor drága Neymar, nagyon sajnálom, hogy megzavartalak, a koncentrálásban, de lehet, hogy ha nem teszem meg, akkor nem rúgod be azt a gólt.-próbáltam úgy felfogni a tényeket, hogy az pozitívan jöjjön ki.
-Ezzel most arra célzol, hogy hálával tartozom amiért megzavartad a meccset?-nézett kérdően.
-Figyu nem tudhatod, lehet hogy nem rúgtad volna be.-válaszoltam nemes egyszerűséggel.
-Látom nagy a szád kiscsaj.-nevetett ki, ami elég rosszul esett.
-Lehet, hogy szuper focista vagy, de emberileg, akár csak egy lábtörlő.-löktem oda neki a szavakat, mire a biztonságiak engedélyt kérően pillantottak álmaim pasijára, mire ő megrázta a fejét.
-Semmi szükség erre srácok, beszélgetek még a kisasszonnyal.-mosolygott.
-Nem vagyok, olyan kicsi, már 18 vagyok.-húztam fel a szemöldökömet.
-Na ne csináld.-döbbent le, mire én kivettem a táskámból a személyimet, és megmutattam neki.
-Amúgy meg nyugi, te is letagadhatnál legalább 12 évet.-böktem ki.
-Na jó srácok, azonnal vigyétek innen.-adta ki a parancsot, mire megindult felém mind a kettő.
-Te aztán igazi férfi vagy mondhatom. Még arra sem vagy képes, hogy a biztonságiak nélkül lerendezd a dolgot egy nővel.-csóváltam a fejem, mire mind a két kezemet lefogták.
-Várjunk csak, igazad van.-intett egyet a két csávónak, akik hátrálni kezdtek tőlem.
-Mi az kisherceg, kinyílt a csipád?-tettem fel egy újabb idegtépően idegesítő kérdést.
-Mit szeretnél?-kérdezte.
-Ezzel meg mire célzol?-néztem rá.
-Biztosan szeretnél valamit, hogy ennyit beszélsz, és fel akarsz hergelni, szóval bökd ki.-válaszolta.
-De én,.....-kezdtem mire egy isteni szikra pattant ki az agyamból-tudod mit, én csak egy randit szeretnék.-mondtam.
-Kivel?-nézett kérdően.
-Ki a leghelyesebb csapattársad?-húztam az agyát.
-Ha megfelelek én, akkor holnap találkozzunk ennél az étteremnél.-írta rá alkoholos filccel a labdára a címet.
-Rendben Neymar, akkor holnap.-mosolyodtam el.
-A nevedet megtudhatnám?-érdeklődött.
-Maia Serena Ramos.-feleltem.
-Szép név, akkor holnap.-fordult meg, majd be is ment az öltözőbe.
*vissza a jelenbe*
Ez volt életem legszerencsésebb napja, legalábbis addig annak tűnt, amíg nem hagyott el.

Kedves Olvasók!
Nagyon örülök, hogy ennyien érdeklődtök a blog iránt. Ez egy kivétel volt, ugyanis, arra jutottam, hogy várhatólag hetente egy vagy két rész fog megjelenni. Remélem, hogy nem fogyatkozik meg az érdeklődés, köszönöm, azoknak akik komiztak. Már most IMÁDOM az olvasióimat <3 ;)
Puszi mindenkinek! :3

Prologue

Prologue



Kislányként sokat álmodoztam arról, hogy hogyan is fog alakulni a jövőm. Mindig arra jutottam, hogy leteszem az érettségit, majd lediplomázok, ezt követően összeházasodok egy gazdag, és jóképű pasival, veszünk egy gyönyörű házat LA-ben, vagy Las Vegas-ban, szülök neki 2 gyereket, és boldogan élünk amíg meg nem halunk. Hát igen, ez nem jött össze, mivel letettem az érettségit, de az egyetemre nem vettek fel, így esett meg velem, hogy még 18 évesen is apám tartott el. Imádtam aput, de annyira szánalmasnak tartottam magam, pedig ő nagyon szerette, hogy még mindig vigyázhat rám, mint az ő "kicsi" és egyetlen hercegnőjére. Sok pasis programon vettem részt, például minden szombaton kirángatott a közeli motorversenypályára, illetve egy alkalommal elhurcolt magával, egy focimeccsre, és az egy forduló pont volt számomra, ugyanis ott ismerkedtem meg életem nagy szerelmével, Neymar da Silva Santos  Junior-ral. Akkor 18 voltam, ő pedig 19 éves. Eleinte eléggé rivalizáltunk, de egy éjszaka megtört a jég, és beadtuk a derekunkat egy szórakozóhely közepén, és arra jutottunk, hogy talán meg kellene próbálnunk együtt, egy pár ként. A kapcsolatunkban, elég gyorsan zajlottak az események, fél év után vettünk egy közös házat Rio da Janeiro-ban, és megígérte, hogy a 2. évfordulónkon megkéri a kezemet. Rengeteg időt töltöttünk együtt, de mivel ő focista, így sokszor nem láttuk egymást hetekig. Szépen lassan megszoktuk egymás hülyeségeit, illetve megtanultuk elfogadni egymást. Szép lassan teltek az órák, a napok, a hete, a hónapok, és már 2 éve voltunk együtt. Nagyon ideges voltam azon a napon az ígérete miatt, de nekem is volt egy bejelenteni valóm, ugyanis én terhes lettem, és már a az 1. hónapban voltam. Egész nap sürögtem-forogtam, sütöttem főztem neki, mert úgy gondoltam, hogy majd egy vacsora keretében közlöm vele. Amikor hazajött, csak beinvitált a nappaliba,leültetett a kanapéra,mert valami fontos bejelentésre készült. Az a mondandója tönkretett mindent, ugyanis elmondta, hogy kapott egy nagyon jó lehetőséget Madrid-ban, mármint foci téren, és sokáig el akarta húzni a gondolkodási időt, de ma muszáj volt válaszolni, és ő úgy döntött, hogy él a lehetőséggel, így el kell mennie, és itt hagy mindent. 5 évre leigazolják, és nem tud engem elvinni, mert a családommal a helyem, így szakítanunk kell, ugyanis a foci tudását szeretné fejleszteni, és nem lenne ideje rám, de itt hagyja nekem a házat, és mindent. Szóval a futball-t választotta helyettem. Bele kellett törődnöm ebbe az egészbe, nem tudtam vele mit csinálni. Amint véget ért a beszélgetésünk, felmentem az emeletre, összepakoltam a cuccaimat, és elindultam kifelé az ajtón. Ő oda állt elém könnyes szemekkel, mire én csak átöleltem, megcsókoltam, átnyújtottam neki a ház kulcsait, ugyanis én nem fogok az emlékeinkbe belebolondulni, majd kimentem a házból.Otthagytam őt, úgy ahogy arra sem voltam képes, hogy elmondjam neki, hogy apa lesz.