2014. szeptember 30., kedd

7. Chapter

7.Chapter

~ Don't worry!  ~



-Anya!- bökdöste az oldalamat a fiam.
-Igen?-nyitottam ki a szememet.
-Csörög a telefonod.-mondta, mire azonnal szaladni kezdtem a telefon irányába, és már fel is kaptam. Az igazat megvallva nem lett volna olyan fontos rohannom, mivel csak az ébresztő volt. Egész hamar összeszedtük magunkat a drágámmal, és már indulhattunk is. Szép lassan elsétáltunk a buszmegállóba, ahol már ott várt minket drága barátnőm.
-Sziasztok!-köszöntött.
-Halihó!-üdvözöltük mi is őt. Kb 5 perc múlva megérkezett a busz, amire nagy nehezen sikerült felszállnunk. Eléggé magamba voltam fordulva, és mondhatni nem szóltam senkihez, csak a fiamhoz.
-Mi a baj?-érdeklődött Iz.
-Semmi, csak fáradt vagyok.-erőltettem egy mosolyt az arcomra. Leszálltunk a buszról majd elvittük óvodába a kis taknyost. Beszéltem az óvónőkkel, hogy ma Izabell megy Daviért, majd leléptünk.
-Szóval mi a baj?-ismételte meg a kérdését.
-Csak annyi, hogy találkoztam Neymarral.-amint ezt kimondtam ledermedve állt egy helyben.
-Hol? Mikor? Mit beszéltetek? Történt valami köztetek?-faggatott, még mindig nagyra tágult szemekkel.
-A stadionnál, tegnap Davi edzése közben kimentem bevásárolni, és ott volt egy csapat testőrrel. Ja amúgy nem beszéltem vele, csak néztük egymást, és ennyi.-vallottam be.
-És milyen volt újra látni? Ugye tudod, hogy én mindig is utáltam, és nem díjaztam a kapcsolatotokat, viszont ezt az Oscar gyereket meg tudnám szokni.-kacsintott.
-Esküszöm, olyan volt, mint amikor először láttam azon a focimeccsen. Csak néztük egymást, viszont láttam a szemében valami szomorúságot. -válaszoltam, majd újra útnak indultunk a munkahelyünkre.
-És mit éreztél, ott legbelül?-furcsa volt ezt hallani a butácska barátnőm szájából.
-Újra azt éreztem, mint amikor együtt voltunk.-fürkésztem az utat.
-Hát ez így nem lesz jó.-mondta, majd kinyitotta nekem az étterem ajtaját. A már megszokott rutin alapján, átöltöztünk, elmentünk a tömbjeinkért, a pénztárcánkért, és már nyitottunk is.
-Elnézést, de én nem ezt kértem!-húzta a száját egy barna hajú, mázolt arcú hölgyemény.
-Bocsánatot kérek, már is hozom a rendelését.-erőltettem egy igen csak igazinak tűnő mosolyt, majd felemeltem előle a tányért, és elindultam a konyha felé. Kicseréltem a tányérokat a kezemben és leraktam a "gyönyörűség" elé.
-Na végre, többet se jövök ide.-forgatta meg a szemeit. Na ez a mondta volt, ami az utolsó csepp volt a pohárban.
-Már ne is haragudjon hölgyem, de tévedni emberi dolog. Azt ne mondja nekem, hogy ön nem szokott néha össze keverni ezt-azt. Egyébként meg szerintem örüljön neki, hogy nem én vagyok a szakács, mert tuti beleköptem volna a kajájába.-osztottam ki, kissé parasztos hangnemben, de hát ez most így sikerült.
-Én kérek bocsánatot a hölgy nevében. Elnézést a kellemetlenségért, nyugodtan fogyassza el az ételt, a cég állja.-mondta Sam, majd megragadta a karomat, és berángatott az irodájába.
-Mi van az életvidám, mindig kedvesés mosolygós Maia-val?-kérdezősködött.
-Tudod tele van a faszom minden kis csitrivel, aki itt pattog nekem.-duzzogtam a székbe ülve.
-Figyelj ide rám! Menj haza, és beírom, hogy rosszul lettél. Ezt így nem nagyon kéne erőltetni, még a végén tömegmészárlást rendeznél, szóval most szépen menj öltözz át és ne is lássalak amíg nem jössz vissza apádtól!-mosolyodott el. Kimentem az irodából, átcsattogtam az öltözőbe, majd elköszöntem mindenkitől. Váltottam még pár szót Iz-el és elindultam hazafelé. Útközben rengeteget gondolkodtam, hogy mi is legyen. Nagy elmélkedésemet a telefonom csörgése szakította meg.
-Igen tessék.-szóltam bele.
-Szervusz Serena.-hallottam meg Mr. Silva Santos hangját.
-Jó napot!-üdvözöltem.
-Történt egy kis baleset a fiammal.-sóhajtott egy hatalmasat.
-Jézusom! Mi történt?-annyira meg voltam ijedve, hogy egy pillanatra megálltam.
-Túl terhelte magát, ezért eléggé legyengült a szervezete, és most kórházban van. Azért hívtalak fel, hogy ne a hírekből értesülj róla, és hogy a pontos valós történetet tudd meg.-magyarázta.
-De nem lesz semmi maradandó baja ugye?-tettem fel az első kérdést ami eszembe jutott.
-Pár napig benntartják, amíg normális állapotba kerül, aztán meg folytat mindent tovább.-mondta.
-És most mi van vele? Kivan bent nála?-aggódva kérdeztem vissza.
-Most épp az anyjával van egyébként meg alszik mert kapott infúziót.-adott választ.
-Értem, talán holnap bemegyek hozzá, még nem tudom, lehet hogy túl nagy lépés lenne számomra.-gondolkodtam hangosan.
-Na igen, ami előtt elaludt volna megkért, hogy hívjalak fel, mert szeretné ha bejönnél.-hadart.
-Az egyetlen bajom, hogy ma randim lesz lehetséges,hogy utána benézek, de max 5 percre.-indultam el újra, ugyanis egészen eddig egy helyben álltam.
-Rendben! Azzal viszont számolj, hogy 3 biztonsági őr áll az ajtaja előtt.-hívta fel rá a figyelmemet. Elköszöntünk, majd megszakítottam a vonalat. Gondolataim, újra utat fúrtak maguknak az agyamba. Azon kezdtem töprengeni, hogy mi van, ha véletlenül elszólom magam előtte Davi-ról. Soha nem tudnám magamnak megbocsájtani. Hosszas gondolatmenetemet a bejárati ajtó szakította meg, pontosabban a kulcs, amit lehetetlennek tűnt beledugni a zárba. Szerencsémre sikeresen megcsináltam a "küldetést" , így bejuthattam a lakásomba. Lepakoltam a kanapéra a cuccaimat, és a fürdőszobába vettem az irányt. Levetkőztem, a ruháimat bedobtam a szennyesbe, tele engedtem a kádat forró vízzel, mindezek után beleültem. Szép lassan elnyomott az álom.
------------
Telefonom csörgése zökkentett ki az álomvilágomból. Kipattantam a már kihűlt vízből, magamra tekertem egy törölközőt, és már szaladtam is a hang irányába.
-Na szia, készülődsz már?-kérdezősködött barátnőm.
-Megmentettél, ugyanis elaludtam a kádban.-nevettem.
-Akkor azonnal kezdj el készülődni, egyébként szerintem a fekete testhez simuló szexi ruhádat vedd fel.-ajánlotta.
-Okés, viszont most sietek, szóval leraklak.-amint ezt kimondtam, már meg is nyomtam a piros telefont ábrázoló gombot, és sietősen a szekrényhez igyekeztem. Kivettem az Iz által említett darabot, egy hozzá illő magassarkúval, majd magamra kaptam. Arcomra felvittem némi sminket, felkaptam a táskámat, kiengedtem a hajamat és már indultam is le a lépcsőház elé. Három perc várakozás után leparkolt előttem egy fekete BMW. Lehúzódott az ablaka és a sofőrt már a mosolya alapján beazonosítottam.
-Szia!-üdvözölt. Én is köszöntem, majd beültem a kocsiba és becsatoltam a biztonsági övet.
-Hogy telt a napod?-kérdezte.
-Semmi extra.-közöltem, mivel nem állt szándékomban elmesélni neki a vendéggel való incidenst.
-Hát az nem túl sok.-mondta beletörődve- Viszont remélem tetszeni fog, ahova viszlek.
-Biztosan elnyeri majd a tetszésemet.-válaszoltam.
-Bízom benne.-tette a kezét a kezemre, ami a könyöklőn volt, mire én felpillantottam rá. Küldött felém egy kisfiúsan ártatlan mosolyt, majd vissza helyezte tenyerét a sebességváltóra. Az út további részét csendben egymás mellett ülve töltöttük el. Csak bámultam ki az ablakon és próbáltam elemezni, hogy hol is vagyunk, de esélyem sem volt, ugyanis itt ezen a környéken még életemben nem jártam, pedig már régóta élek Rio-ban. Lassítani kezdtünk, majd megálltunk egy alacsony kerítéssel körül ölelt házikónál, amiből halvány fény szivárgott ki.
-A meglepetés része, hogy be kell kötnöm a szemedet.-közölte. Bólintottam egyet, ezzel próbáltam jelezni, hogy nem fogok tiltakozni, mire ő hozzám lépett és egy sállal bekötötte a szememet. Szép lassan odavezetett a házhoz, majd kinyitotta előttem az ajtót, és levette a kendőt. Egyszerűen nem hittem a szememnek, a látvány annyira gyönyörű volt.

Sziasztok Drágáim!
Köszönöm a visszajelzéseket, és a feliratkozásokat. Imádlak titeket, és nem tudjátok mekkora örömet tud okozni a komitok. Továbbra is számítok rátok. 
Puszi Mindenkinek :)

2014. szeptember 22., hétfő

6. Chapter

6.Chapter

~ Why now?  ~



Hátrálni kezdtem feltűnés nélkül, de ő rajtam tartotta a szemét. Szerintem ő sem tudta felfogni az eseményeket, akár csak én. Hátat fordítva siettem el, minél messzebb akartam tőle menni. Igaz, hogy a hátamat szinte égette a tekintete, de attól függetlenül leléptem onnan. Amint eltakart az egyik lépcsőház, nagyobb biztonságban éreztem magam. Nem szólt hozzám, még is láttam a szemeiben, hogy szívesen elmesélné, mi is történt vele, és milyen érzés volt a pályán focizni, akár csak régen. Mindig leültünk, és elmeséltük egymásnak, az aznap történteket. Mosolygásra késztettek az emlékek. Általában egy-egy meccs után, kibeszélte magából, hogy milyen érzések kavarogtak benne például, amikor egy szöglet rúgást kellett elvégeznie, vagy egy szabadrúgást. Annyira édes volt, akár hányszor elkezdtünk lelkizni, az lett a vége, hogy egész meccs alatt csak én jártam az eszében, és persze ezt követő szenvedélyes csókcsatáinkat sem tudom kiverni a fejemből. Gondolat menetemet egy lassan kinyíló önműködő ajtó zavarta meg, ugyanis ezzel megakadályozta, hogy tovább menjek, és elérjem az úti célomat, azaz az élelmiszerboltot. Nagy nyekeregve, csikorogva lassacskán elhúzódott. Bementem a boltba, és kb 5 perc alatt lebonyolítottam a vásárlást. Megvettem a háztartási dolgokat, illetve egy csokit, a kisfiamnak. Imádja az édességet. Én nem vagyok annyira édesszájú. Ebben is az apjára ütött. Szép lassan visszasétáltam a stadionba, reménykedve, hogy Ő már nincs ott. Nem esne jól egy találkozás, azt bevallom. Bementem az öltözőbe, ahonnan tökéletes rálátásom volt a pályára. Kitekintettem "búvóhelyemről" és az a látvány, ami ott fogadott, leírhatatlan volt. Nem tudtam, hogy sírjak vagy nevessek, ugyanis a Davi épp Neymar-ral beszélgetett, és az apja tanítgatni próbálta a fiamat. Pont ezt akartam elkerülni, de előbb-utóbb meg kell ismernie az apját, de én reméltem, hogy inkább utóbb. Lassan véget ért az edzés, Neymar pedig távozott, de nagy szerencsémre nem azon az útvonalon, ahol útba esne az öltöző.
-Anyaaaaaa!-futott üvöltve hozzám a fiam.
-Na mizu?-kérdeztem egy erőltetett mosollyal.
-Neymar bácsival fociztunk.-szólalt meg, amikor felemeltem.
-Az szuper, és te ügyes voltál ma?-érdeklődtem, ezzel próbáltam terelni a témát.
-Igen, még Neymar bácsi is megdicsért.-mondta fülig érő mosollyal. Annyira rossz volt hallgatni, hogy "bácsi", de nem mondhattam neki, hogy "Ő az apád, ezért inkább hívd apucinak".
-Öltözzünk, mert nem érjük el a buszt.-tettem le, majd levette a mezt, és felvette az utcai ruháját. Elköszöntünk a csapattársaitól, és már szaladtunk is a buszmegállóba. Már majdnem elindult a busz, amikor is odaértünk, és a sofőr kinyitotta nekünk az ajtót. Szánakozó tekintetére egy apró mosoly volt a válaszom. Nagy szerencsénkre, még ülőhelyet is sikerült találnunk.
-Anya mikor szállunk már le?-idegeskedett a mellettem ülő szöszke.
-Most.-indultam el, hogy megnyomjam a gombot. visszabicegtem a cuccokért és a fiamért, és az ajtó már nyitódott is. Elsétáltunk a lépcsőházig, és mivel a drága kisfiam úgy kívánta, lifttel mentünk fel. Kiléptünk a zötyögő szerkezetből és a bejárati ajtóhoz mentünk. Előkerestem a kulcsot, és belenyomtam a zárba,majd elfordítottam benne. Kattanás jelezte, hogy nyitva van. Elsőként Davi lépett be. Levette a cipőjét, és levetette magát a kanapéra.
-Mindjárt engedek neked vizet.-mosolyogtam. Kimentem a konyhába, letettem a szatyrokat a pultra. Visszamentem a kanapéhoz, és felkaptam a fiamat, és a fürdőszobába mentünk. Beállítottam a víz tökéletes hőmérsékletét, és a kádba, pontosan a csap alá öntöttem egy kis habfürdőt, hogy örüljön a drága. Ő mindeközben levetkőzött, így már bele is vetette magát a vízbe, amint én arrébb álltam. Otthagyva őt, kisétáltam a konyhába, és kipakoltam a cuccokat a szekrényekbe, és a hűtőbe. Telefonom csörgésére lettem figyelmes.
-Tessék!-szóltam bele.
-Szia drágám.-szólt bele egy nagyon ismerősen csengő hang, mégsem tudtam kihez kötni.
-Elnézést, de ki ön?-érdeklődtem.
-Neymar vagyok.-mondta, és rájöttem, hogy ő a volt pasim apja.
-Jaj bocsánat, de esküszöm nem tudtam kihez kötni a hangot.-magyarázkodtam.
-Semmi gond. Beszélni szeretnék veled. Mikor lenne neked jó?-váltott komoly hangnemre.
-Az igazat megvallva, holnapután elutazunk , holnap pedig programom lesz, de ha most feljönnél, az tökéletes lenne.-ajánlottam fel. Na igen, ő tud Davi létezéséről.
-Hát körülbelül fél óra múlva érnék oda,ha akkor is jó.-válaszolta.
-Tökéletes.-mondtam, majd letettük a telefont. Davi-t le kell fektetnem addigra, ugyanis ő nem tud a nagypapájáról.
-Kicsikém, gyere!-mondtam miközben mentem be a fürdőbe, ahol békésen szundikált a drága, a kádban. Kivettem onnan, majd megtöröltem, ráadtam a pizsamáját, és betettem az ágyába. Betakargattam. Kifelé menet becsuktam az ajtót, és már mentem is a bejárathoz, mert kopogtak.
-Helló.-adott két puszit az arcomra az "ex-apósom".
-Szia.-tegeztem le ugyanis, már a Neymar-ral való kapcsolatom elején megkért, hogy tegeződjünk.
-Szóval, arról lenne szó, hogy a fiam haza költözik, és egy pár hónapig itt is marad, ugyanis nem tudom értesültél-e róla, felkérték, hogy játsszon az itteni csapatban.-magyarázta- Ami azt jelenti, hogy eléggé kockázatos, ha az unokám a stadionba járna focizni, így arra gondoltam, hogy kibérelnék valahol neki egy pályát, lebeszélném az edzőjével, és tarthatna neki magánedzéseket.
-Nem is tudom, az rengeteg pénz lenne, és én úgy gondolom, hogy nem lenne egy ésszerű megoldás. Megpróbálom, elkerülni, és ennyi. A fiával hiába találkozik, ugyanis nem tudja, hogy én vagyok az anyja szóval, nem kell félnünk, hogy kiderül a dolog.-mondtam.
-Talán igazad lehet, viszont a fiacskám újra a régi házatokban lakik, és be kell hogy valljam, folyton rólad beszél, meg arról, hogy nem kellett volna szakítania veled.-próbálta jobb színben feltüntetni a fiát Mr. Silva Santos.
-Tudod, hogy nem változik ettől a véleményem, nem tudok neki egyenlőre megbocsájtani. Sajnálom.-hajtottam le a fejemet.
-Hát ezt én is igazán sajnálom. Viszont most mennem kell. Jó éjt.-köszönt, majd elment. Mindig is utáltam Neymar apjával beszélni, mert mindig a békülés, és a megbocsájtás volt a téma. Egyenlőre egyrészt a makacsságom, másrészt a büszkeségem nem engedi, hogy megbocsássak neki. Gondolatmenetemet a telefonom csörgése zavarta meg.
-Igen tessék?-szóltam bele.
-Szia Mia, te vagy az.-ebből a becenévből, bizonyossá vált, hogy ki hívott, apa volt.
-Szia apu.-üdvözöltem.
-Édesem, azért hívlak, hogy mikor jöttök?-kérdezte.
-Holnap után megyünk, és este felé érünk oda.-válaszoltam.
-Értem, viszont lenne egy kérésem, ugyanis lesz itt nálunk egy focimeccs három nap múlva, és szeretném elvinni Davi-t, szóval elengednéd a lurkót?-éreztem a könyörgést a hangjában.
-Természetesen, de remélem nem nagy baj, ha én nem tartok veletek?-nevettem.
-Természetesen nem.-válaszolt, majd elmondtam neki, hogy mikor és hova érkezünk meg, elköszöntünk, és letettük a telefont. Besétáltam a szobába, megkukkantottam a kisfiamat, aki békésen szundikált. Kivettem egy törölközőt a szekrényből, és bementem a fürdőbe. Felkötöttem a hajamat, levetkőztem, majd beálltam a kádba, és kezembe vettem a zuhanyrózsát. Megnyitottam a csapot, ami eleinte hideg vízzel locsolta a testem, majd egyre melegebb lett. Csak folyattam magamra a vizet, és próbáltam túl tenni magamat a mai napon. Még mindig nem hiszem el, hogy Neymar visszajött, és itt is marad. Nem értem, miért nem volt neki ott jó ahol volt, és miért pont most kellett hazaköltöznie. Miért most, ezzel teljesen összezavarta az érzéseimet, ugyanis amikor megláttam, a szívem egyre hevesebben kezdett verni, és a gyomromban a pillangók is életre keltek, viszont ott van Oscar is, aki szinte az első pillantásával meghódította a szívem. Egyszerűen nem értem magamat.

Sziasztok Drágáim!
Sajnálom, hogy csak most hoztam részt, de mostantól megpróbálok hetente hozni. Remélem tetszett ez a rész is, és bízom benne, hogy számíthatok a komikra, illetve a pipákra.
Puszi mindenkinek!

2014. szeptember 7., vasárnap

5. Chapter

5.Chapter

~ What the hell?  ~


-Iz elkísérsz az oviba?-kérdeztem barátnőmtől a műszakunk végén.
-Persze, de utána el kell intéznem valamit, szóval az edzésre nem tudok elmenni veled.-mosolygott.
-Okés.-mondtam majd átöltöztünk, majd útnak indultunk, és meg sem álltunk az óvodáig.
-Egyébként, láttam hogy adott az a srác valamit, mi volt az?-kíváncsiskodott. Kivettem a táskámból a szalvétát, és a kezébe nyomtam. Mosolyra húzódott a szája.-Apukád biztos örülni fog neki, hogy udvarlód van.
-Hozzá kell tennem, hogy nem tudja a nevemet.-pirultam el.
-Ezt most nem mondod komolyan.-nevetett ő is kínjában.
-Annyira gáz, és ha felhívom mit mondjak, "Szia! A csaj vagyok az étteremből, amúgy Maia a nevem.".-próbáltam felvázolni a helyzetet.
-Hát, szerintem hívd fel, és mond meg, hogy ez a te számod, egyébként Serena-nak hívnak, és ennyi.-magyarázta.
-Na jó, talán most felhívhatnám, de félek.-néztem barátnőmre kétségbeesve.
-Elkérhetem a telefonodat, mert az enyém lemerült?-kérdezte ezzel félbeszakítva engem.
-Persze.-mondtam, majd átnyújtottam neki az imént említett tárgyat. Bepötyögött valamit, majd visszaadta nekem.
-Tedd a füledhez a telefont, már hívod Oscar-t.-kacsintott, mire én pánikba estem.
-Hogy te mekkora hülye vagy, tuti hogy nem fogja fel........-kezdtem de valaki beleszólt a telefonba.
-Igen?-hallottam meg ismerősen csengő hangját.
-Szia.-nyögtem ki.
-Miben segíthetek?-beleborzongtam a hangjába.
-A nevem Maia, és ma megadtad nekem ezt a számot.-habogtam.
-Szóval te vagy a pincérlány az étteremből?-nevetett.
-Igen.-mosolyodtam el.
-Nem számítottam rá, hogy már most hívni fogsz.-láttam magam előtt édesen csillogó szemeit.
-Hát, te írtad, hogy hívjalak.-magyarázkodtam.
-Valóban, és ezzel nincs is semmi gond, csak meglepetésként ért, hogy felhívtál.-mondta.
-Értem.-nevettem.
-Nincs kedved találkozni valamikor, vagyis inkább kezdjük azzal, hogy van barátod?-kérdezte.
-Nincs, és találkozhatunk.-válaszoltam.
-Rendben, már csak az a kérdés, hogy mikor menjünk?-mondta.
-Tudod, hogy elég elhamarkodom a dolgot, de mit szólnál, ha holnap mennénk, ugyanis a kisfiammal elutazunk egy-másfél hétre az apámhoz, vidékre, holnapután.-meséltem.
-Nekem a holnap, tökéletes lenne. Hányra menjek érted?-kérdezte.
-Mit szólnál a 6 órához?-tettem fel én is egy kérdést.
-Remek, 6-ra ott leszek, de a címedet megkaphatnám?-kíváncsiskodott.
-Leírom SMS-ben.-válaszoltam.
-Rendben Maia, akkor majd holnap találkozunk. Szia, vigyázz magadra.-búcsúzkodott.
-Te is vigyázz magadra, Oscar. Szia.-köszöntem el, és megszakítottam a hívást.
-Látod, nem volt ez olyan nehéz.-nyugtatott Iz.
-Vigyázol holnap Davi-ra?-néztem rá kiskutya szemekkel.
-Persze, de aztán nekem időbe érj haza.-nyakába ugrottam, és megölelgettem, mert ha ő nincs, akkor nem randiznék holnap, Oscar-ral. Lassan oda értünk az ovihoz. Megírtam a címemet a holnapi randipartneremnek. Kinyitottam az ajtót és előreengedtem drága barátnőmet.
-Anya!-rohant felém kisfiam amint betekintettem a csoportszoba ajtaján.
-Jó voltál ma?-kérdeztem.
-Igen.-mondta, én pedig felkaptam és szorosan magamhoz öleltem.
-Azért nem teljesen igaz ez.-jött oda az óvónő.
-Tényleg? Mit csináltál édesem?-néztem Davi-t.
-Hát, az úgy volt, hogy fociztunk az udvaron, és Mike szabálytalankodott, én meg odamentem hozzá, és meghúztam a haját, ő meg elkezdett sírni.-mesélte. Hihetetlen, hogy ennyi idősen úgy focizik, mint a nagyok.
-Kincsem, nem szabad ilyet csinálni. Bocsánatot kértél tőle?-kíváncsiskodtam.
-Igen, de ő volt a szabálytalan, én csak megbüntettem, hogy tanuljon a hibájából.-magyarázkodott.
-Ilyet, akkor sem csinálhatsz, nem mindenki jár edzésekre, ezért nem tudhatja a szabályokat. Ide figyelj, még egy ilyen lesz, és nem megyünk a nagyapához.-fenyegettem meg.
-Nem csinálok többet ilyet, megígérem, csak menjünk a papihoz.-gördült le egy könnycsepp az apró pofiján, amit egy egyszerű mozdulattal letöröltem.
-Ne sírj, inkább készülődj!-tettem le a földre. Elbattyogott a zsákjáig, majd átvette azt a ruhát amiben jött. Elköszöntünk mindenkitől, majd elindultunk a buszmegállóba.
-Holnap Izabel néni fog rád vigyázni.-mondtam Davi-nak.
-Rendben.-duzzogott még mindig a fenyegetés miatt.
-Drágám, csak akkor nem megyünk  a nagyapához, ha verekedsz.-guggoltam le a törpikémhez.
-Jó, de anya megígéred, hogy a papa elvisz focimeccsre?-kérdezte csillogó szemekkel.
-Lehet, hogy még focizik is veled.-mondtam kissé félve, mert nem akartam hogy beleélje magát abba, ami nem biztos.
-Tényleg?-kerekedtek ki a szemei.
-Mondom lehet.-mosolyra húzódott a szám, miközben szemem láttára lett durcásból, izgatott.
-Rohanni kéne!-szólt hozzánk Iz, mivel észrevette, hogy már bent áll a busz. Elkezdtünk a jármű felé futni, és nagy szerencsénkre még fel tudtunk rá szállni, de ülőhelyet már nem találtunk, így egyik kezemmel Davi-t tartottam a másikkal pedig, próbáltam kapaszkodni. Imádom, amikor ilyen nagy tömeg van a buszon, egyszerűen megmozdulni sem lehet, mindenki egymásnak simul, ilyenkor az ember úgy érzi mintha egy "hering afterparty"-n lenne. Egyszerűen ki nem állhatom a tömegközlekedést, de mivel nincs más lehetőségem, így kénytelen vagyok ezzel megoldani az utazást, mondjuk jobb mint a gyalogolás.
-Elnézést! Bocsánat! Legyen szíves!-próbáltam jelezni a szándékaimat, de senki nem ment arrébb, így úgy döntöttem, hogy tolakodok, ami igazán hatásos volt.
-Minden rendben van?-kérdeztem kisfiamat.
-Igen.-mosolygott fel rám.
-Kicsikém, azt hiszem Izabel néni nem tudott leszállni, majd később felhívom, viszont nekünk most egyenesen a stadionba kell mennünk.-magyaráztam, majd útnak is indultunk. Nem volt messze a buszmegállótól a pálya, de még át kellett öltöztetnem, ami nem olyan rövid idő.
-Melyik is a te széked?-kérdeztem rá, mivel a pici focisztároknak egyenlőre csak műanyag székeket tettek be az öltözőbe.
-Ez a kék.-mutatta, és leült rá. Nagy nehezen felszenvedte magára a mezt, amit még a nagyapjától kapott. Ez után jött a neheze, a sípcsontvédő illetve a cipő. Nem értettem soha sem, hogy egy 4 éves gyereknek minek az, de az edző váltig állította, hogy fontos. Kisebb-nagyobb sikerrel feladtam rá ez imént említett nehézségeket, és már szaladt is.
-Beszélhetnénk?-kérdezte az edző.
-Természetesen.-mosolyogtam, mire félreinvitált.
-Figyeljen ide! A fia nagyon tehetséges. Nagyon örülnék, ha áttehetném a haladó csoportomba, ahol már több szabályt, illetve technikát sajátíthatnak el a csemeték. Lehet, hogy úgy gondolja, hogy Davi még kicsi ehhez, de én garantálom önnek, hogy nem fogja megbánni, és tudom hogy mit csinálok.-mondta végig monológját a nálam 10 évvel idősebb férfi.
-Hát nem is tudom, így is verekedik az óvodában, ha nem szabályok szerint focizik valaki.-meredten bámultam a földet.
-Hölgyem, ugyan annyi lenne a tagdíj is, és az edzések is azokon a napokon lennének, csak egy órával később.-próbált hízelegni.
-Rendben, de csak egy feltétellel.-mondtam komolyra fordítva a szót.
-Hallgatom.-válaszolt.
-Nevelje bele a gyerekembe, hogy ne verekedjem.-nyújtottam a kezem, ezzel várva a beleegyezését.
-Megpróbálom.-rázta meg a kezemet.Megegyeztem vele, majd visszamentünk a pályára. Nyomtam egy "sok sikert csókot" Davi homlokár, és ő már ment is bemelegíteni. Kimentem az öltözőbe, és összehajtogattam a fiam cuccait. Feltettem a székére a ruháit, ezt követően arra az elhatározásra jutottam, hogy elmegyek egy élelmiszer boltba, mert kifogyóban van otthon egy pár dolog. Kilépve a stadion főkapuján megpillantottam egy csoport újságírót. Valószínűleg egy híres focistát vettek körbe. Egy aprónyit közelebb mentem, hogy megtekintsem a sztárjátékost. Ahogy egyre közeledett felé a tömeg, egyre többet láttam a férfiból. Megérkeztek a focista testőrei, akik egy pillanat alatt eltávolították körüle a burkot, amit az újságírók és a rajongók hada alkotott, és akkor szembesültem vele, hogy nem kellett volna még a közelébe se mennem, ugyanis az a bizonyos személy Neymar volt, és épp engem bámult.

Drága Olvasók!
Tudom már régen volt rész. Sajnálom, de nem nagyon volt időm írni, de lassacskán bele zökkenek a suliba is, és amint lesz szabadidőm, nekiülök és írom a részeket! Remélem nem okoztam csalódást, és jó lett ez a rész is, és megér egy pipát, vagy egy komit. 
Puszi Mindenkinek! :)