4.Chapter

4.Chapter

~ Love is in the air.  ~

-Jó napot! Sikerült már kiválasztani, hogy mit szeretne?-erőltettem egy gyönyörű, 100wattos mosolyt az arcomra. Ezt a kérdést ma már legalább 50-szer elmondtam.

-Azt hiszem, hogy egy ráksalátát szeretnék, egy pohár narancslével.-emelte fel fejét, az étlap mögül egy igen csak jóképű fiatalember. Barna szemei, rabul etettek, soha nem láttam még itt. Felírtam, amit mondott, és az asztalának számát. Meglepő, hogy egyedül volt.

-Rendben. Az étlapot elvihetem?-nyögtem ki a kérdést, nagy nehezen.

- Igen.-válaszolt egy féloldalas mosoly keretében. Ez a férfi, a tökéletesség megtestesítője. Bementem a konyhába, és leadtam a megrendelést.. Bent, elő jött belőlem a rég elfeledett tinédzser énem, szó szerint zavarban voltam. Ahogyan rám pillantott, ahogyan mosolyra gördült a szája, elvarázsolt.
-Maia, azonnal gyere ide!-kiáltott rám a főnököm. Összerezzentem erős, férfias, és nem utolsósorban félelmetes hangjára. Betipegtem az irodájába, és próbáltam aranyosan mosolyogni rá, de nem hatotta meg.
-Azért hívtalak be, ugyanis azzal a kéréssel szeretnék feléd fordulni, hogy menj el nekem egy doboz cigarettáért.-magyarázott.
-Szívesen elmegyek.-pilláztam.
-Egyébként, elengedlek fizetett szabadságra. Ugye holnaputántól nem leszel?-kérdezte férfiasan magabiztos hangján.
-Igen.-mosolyogtam, majd átadta a pénzt a cigire. Imádom amikor a csicskájának hisz, de nincs más választásom, ha meg akarom tartani az állásom, akkor ezt kell csinálnom. Kitipegtem az irodájából, átvánszorogtam az öltözőbe, levettem a kötényem, és átszaladtam az asztalok között. Rápillantottam szomorúan a magamnak kinézett pasira, aki csak kacsintott, én pedig rákvörös arccal hagytam el az éttermet. Nem hittem el, hogy nem szolgálhattam ki azt a félistent, aki ennyire felkeltette az érdeklődésem.
Elsiettem a következő boltig, ahol lehet cigarettát kapni. Vettem neki olyat, amilyet mindig is kért, és kimentem a boltból. Visszacaflattam a munkahelyemig. Átadtam a főnökömnek a dobozt, és a visszajárót, majd elmentem felvenni a kötényt. Ezt követően visszamentem a konyhába, és megnéztem, hogy mit vihetek ki. Egy tál ráksaláta, illetve egy pohár narancslé várakozott a pulton. Megtekintettem az asztal számát, de természetesen tisztában voltam vele, hogy a helyes srácé a rendelés.
-Elég hamar megjártad a boltot.-ismerte el, édes mosollyal tálalva.
-Oh ugyan, nem szeretem megváratni a vendégeket.-tettem le elé az ételt, majd az italt.
-Köszönöm.-hálálkodott a kiszolgálásért.
-Igazán nincs mit.-mosolyogtam rá szolidan, majd visszamentem a konyhába, és majdnem felrobbantam, már attól is, hogy beszéltem vele. Valószínűleg otthon várja a barátnője, így nem nagyon éltem bele magam  történetbe.
-Na mizu?-lépett mellém Izabel, és abba az irányba nézett, amelyikbe én.
-Semmi.-sóhajtottam.
-Jaj, hogy azt a helyes srácot nézed, miért nem mész oda hozzá?-kérdezte olyan hangosan, hogy az illető, a hang irányába fordult, és megpillantott. Természetesen rák vörös lettem, ő pedig csak nevetett.
-Olyan hülye vagy.-fordultam neki háttal, és keresztbe tettem a kezeimet magam előtt.
-Miért?-kérdezett rá problémám okára.
-Ennyire szőke vagy, lehet hogy a szőke festék szétmarta a gondolkozásra szánt szervedet.-vetettem fel a lehetséges magyarázatot, hogy miért ilyen hülye.
-Dehogyis, egyébként, ha nem hívom fel rád a figyelmet, akkor észre sem vesz.-próbálta kimagyarázni.
-Én szolgáltam ki, te észlény.-válaszoltam neki.
-Akkor, bocsika.-nevetett kínosan.
-Semmi gond, úgy is van barátnője, sőt szerintem már gyereke is.-mondtam.
-Adok egy tanácsot....-kezdte, de én közbevágtam.
-Nem fogok a fülébe mocskos dolgokat súgni, hogy utána bejöjjön velem a mosdóba egy menetre.-erre a mondatomra felhúzta a szemöldökét.
-Honnan tudtad, hogy ezt akartam mondani?-kerekedtek ki szemei végül.
-Mindig ezt tanácsolod.-nevetem.
-Akkor most már mindent értek.-rázta a fejét kínosan.
-Azt hiszem, én most megyek, ugyanis szexi srác megette a kaját.-mosolyogtam, majd odatipegtem az emlegetett személyhez.
-Hozhatok még valamit?-néztem kérdően szemeibe.
-Tudnál ajánlani valami desszertet, valami finomat?-válaszolt egy kérdéssel.
-Hát, talán a csokitorta, ami nagyon finom.-töprengtem el.
-És te is szoktál olyat enni?-kíváncsiskodott kisfiúsan édes mosollyal.
-Nem nagyon szeretem az édességeket, de mondhatni ez a kedvencem.-válaszoltam.
-Értem, akkor egy olyat kérnék.-pislogott édesen.
-Már is hozom.-fordultam a konyha irányába.
-Na mit beszéltetek?-érdeklődött Iz.
-Kér egy csokitortát.-nevettem, majd arrébb tessékeltem, hogy hozzáférjek a süteményekhez. Kivettem a hűtőből a megfelelő darabot, majd a félisten elé helyeztem.
-Köszönöm drága.-becézett édesen.
-Egészségedre.-mosolyodtam el. Visszamentem Izabel-hez, és szóba elegyedtem vele.
-Na mizu van "drága"?-idézte a barnahercegem szavát.
-Annyira aranyos.-áradoztam a kiszemeltemről, mire Liz felém küldött egy mosolyt, és már ment is kiszolgálni egy idős házaspárt.
-Mit hozhatok?-kérdeztem egy fiatal pártól, akik épp a 2. házassági évfordulójukat ünnepelték.
-Talán két csirkés salátát szeretnénk.-mondták egy mosollyal keretezve.
-Valamit hozhatok inni is?-tettem fel egy újabb kérdést.
-Két bubis vizet.-válaszoltak, én pedig felírtam a rendelést egy cetlire, majd bevittem a szakácsnak, és csak vártam, amiben a kiszemeltem zavart meg, ugyanis hevesen nyújtogatta a kezét.
-Hozhatok még valamit?-kérdeztem mikor odaértem hozzá.
-A számlát, kérlek.-mondta angyali mosolyával.
-Már hozom is.-mondtam. Elmentem a kasszáig, és összeszámoltam a fogyasztásának összegét. Leválasztottam a cetlit a gépezetről,a zsebembe tettem azt a pénztárcát, amibe én gyűjtöm a pénzt, visszamentem hozzá, és letettem elé a blokkot, a tányérját pedig  el vettem előle. Odaadta a megfelelő értékű bankjegyet.
-Köszönöm szépen.-hálálkodtam.
-Én köszönöm a kiszolgálást, egyébként 3 hét múlva lesz egy meccsem itt a stadionban, gyere el, ha tudsz.-kérlelt.
-A fiam ott lesz a gyerekek között akik bekísérik a focistákat.-mosolyogtam.
-Rendben, akkor keress meg, a nevem Oscar dos Santos Junior.-írta le a nevét egy szalvétára, és firkantott még mellé valamit. A kezembe nyomta összehajtva, majd elment.Kinyitottam a négyzetre hajtott szalvétát, és a telefonszáma illetve a neve állt benne és egy mondat "Hívj fel gyönyörűm!".

Sziasztok drágák!
Először is, nagyon köszönöm a visszajelzéseket, és a feliratkozásokat. Örülök neki, hogy tetszik amit írok, és remélem továbbra is számíthatok a komikra, illetve a pipákra. Másodszor pedig, amint láthatjátok új kinézet társult a blogomhoz, amit nagyon köszönök, Robin Summer-nek. 
Puszi mindenkinek! :)

3. Chapter

3.Chapter

~ Football is everywhere!  ~

Szinte lesokkoltak, a fiam szavai. Összenéztünk Izabel-el, és láthatóan, ő sem tudott megszólalni.
-Mi az anyuci?-kérdezett rá, mivel eléggé feltűnően néztük egymást Iz-zel.
-Semmi kicsim, csak tudod Izabel- nagyon odavan azért a focistáért, és meglepetésként ért, mindkettőnket, hogy te is kedveled őt.-magyarázkodtam, de látszólag Iza-nak nem tetszett a kifogásom, és rázni kezdte a fejét. Egész úton síri csönd uralkodott a "társaságunkban", csak néha Davi kérdezte, hogy mikor szállunk le, meg hogy még hány buszmegálló van még, azokra válaszoltam, de szinte csak gondolkodtam. Pont ezt akartam elkerülni. Azt, hogy véletlenül is tudomást szerezzen Neymar-ról. Pontosan, nem tudnám megmondani, hogy miért, de mégis, van bennem egy csöppnyi félelem érzet. Tartok attól, hogy talán egyszer meg akarja majd ismerni a kedvencét, és jóban lesznek, és be akar neki mutatni, és amikor megpillant, rájön mindenre. Igen, ez valószínűleg, badarság, de én igazán féltem a kicsikémet, nem akarom, hogy átélje azt, mint a sztárgyerekek, hogy csak érdekbarátaik lesznek, vagy mindenki csak a pénze, vagy az apja miatt lenne vele. Ettől akarom megóvni.
-Serena! Leszállás.-figyelmeztetett barátnőm, aki mindig eljön velünk az óvodáig, mivel ugyan ott dolgozunk, mind a ketten felszolgálók vagyunk egy, az ovihoz közeli étteremben.
-Köszi, hogy szóltál, ha nem mondod, valószínűleg itt maradtam volna.-nevettem kínosan, majd megvártuk, míg kinyílik a busz ajtaja, és leléptünk a járdára.
-Sziasztok!-üdvözölt minket Davi egyik ovistársa, és az anyukája.
-Heló!-köszöntünk kórusban mi is.
-Mikortól nem lesz óvodában a lurkó?-kérdezte kedvesen az édesanya, akinek a mai napig nem tudom a nevét.
-Holnaputántól.-mosolyogtam, de megkérdőjeleztem a szóhasználatom helyességét, ugyanis eléggé furcsa volt az elhangzó szó, "holnaputántól", zengett a fejemben.
-Rendben, mert akkor addigra Dylan behozza neki a focilabdáját, amit valamelyik nap otthagyott az edzésen.-mosolya kezdett idegesíteni. Látszott rajta, hogy megjátssza a kedves, jószívű anyukát.
-Oh, köszönöm szépen, egyszer a fejét fogja elhagyni.-nevettem, majd nyomtam egy puszit a homlokára. Hamarosan odaértünk az ovihoz. Bekísértük Davi-t, majd elköszöntünk, és már mentünk volna, amikor egy drága szülő megbökte a vállamat.
-Sajnálom, hogy csak így rátörök az életedre, de a fiad nem focizik véletlenül?-kérdezte egy barnás hajú, hosszú műszempillás hölgyemény.
-De. Miért?-érdeklődtem.
-Mert én vagyok, az edző felesége, és a közeljövőben lesz egy neves focimérkőzés itt a Rio-i stadionban, és szeretnénk pár kisfiút megkérni, hogy kísérje be a csapatok tagjait.-magyarázta el, nagy kézmozdulatokkal mutogatva.
-És egyébként melyik csapat játszik?-tettem fel egy kérdést.
-Ha minden igaz, a hazaiak, és egy másik egyesület, de már nem emlékszem hogy melyik, és még azt sem tudom megmondani, hogy honnan jönnek.-viháncolt a saját feledékenységén.
-Hát az remek, és az én fiam is kellene?-néztem rá kérdően.
-Igen, mivel az összes kölyök, akarom mondani csemete, ott lesz.-vigyorgott. Teljesen olyan érzésem volt, mintha ez  nő valamit szívott volna.-Akkor felírhatom a fiadat?-folytatta.
-Igen.-mosolyogtam vissza rá, mire megkérdezte a fiam nevét, elkérte a telefonszámomat, majd megkért, hogy karikázzam be a "megengedem" szócskát, majd aláíratta velem a lapot, és már el is suhant volna, amikor utána kiáltottam.-Mikor is lesz a meccs?-kérdeztem.
-3-4 hét múlva.-mondta. Elköszöntünk tőle, majd el is indultunk az étterem felé.
-Elég hibbant volt az edző felesége.-hozta fel a témát.
-Azt mondod, az amikor azon nevet, hogy milyen feledékeny, kissé ijesztő.-nevettem.
-Elég furcsa szülőkkel rendelkeznek az ide járó gyerekek.-nevetett, gondolom Dylan anyja sem volt valami szimpatikus neki.
-Szóval arra célzol, hogy én is furcsa vagyok?-vigyorogtam rá olyan ijesztően, amennyire csak tudtam.
-Nem rád céloztam, Joker.-nevetett.
-Arra gondoltam, hogy ha vissza jöttünk aputól, akkor elmehetnénk valahova szórakozni.-vetettem fel az ötletet.
-És hova teszed Davi-t?-nézett kérdően.
-Az unokahúgom megígérte, hogy bármikor vigyáz rá, szóval itt a lehetőség.-vázoltam fel neki.
-Érteni.-nevetett.
-Csak utánad.-nyitottam ki a munkahelyünk ajtaját, és előre engedtem drága barátosnőmet. Belépve, az első utunk az öltözőbe vezetett.
-Hallod, olyan szuper színű rúzst találtam.-nyomta a kezembe Iz az imént említett darabot. Alaposan szemügyre vettem a darabot.
-Drágám, ilyen rúzsom nekem is van.-nyögtem ki kritika helyett.
-Tényleg, akkor most már van egyen rúzsunk.-nevetett, mire én is kacagni kezdtem.
-Hát ez szuper.-mosolyogtam. Felvettem a szerződésben előírt fekete térdig érő szoknyát, a szintén fekete kötényt, amit elláttak az étterem logójával, majd átvettem a fehér ingemet is. és a topánkámba is belebújtam.
-Hölgyeim, 5 perc van nyitásig.-szólt ránk Sam, a főnökünk, majd átszólt a férfiöltözőbe is. Mi voltunk ketten nők, ők pedig 5-en pasik. Egész jól kijöttem mindenkivel. Kitipegtünk drága Izabell-el, és kezünkbe kaptuk a papírtömbjeinket egy toll kíséretében, majd megigazítottuk az asztalokon lévő terítőket, és Sam megfordította a táblát, hogy az virítson rajta  "Nyitva".

Sziasztok drágák!
Köszönöm a pipákat, illetve azt az egy feliratkozást. Sajnálom, hogy most nem kaptam komit, nem értem miért, de nem vagyok követelőző, szóval nem szabom meg, hogy mennyi komi után jön a következő rész. Elnézést szeretnék kérni azért is, mert megint sokáig nem volt rész. Remélem továbbra is számíthatok rátok.
Puszika mindenkinek! :)

2. Chapter

2.Chapter

~ Normal morning, or not?  ~

Reggel lázasan készülődtem, de persze mindezt, csak csöndben, hogy Davi, nehogy felkeljen. Én általában egy órával előbb felkelek, csakhogy mire kisfiam felkel, már csak el kelljen készülnie, és már indulhassunk is. Összeszedtem a bérleteinket, készítettem két szendvicset, csináltam egy bögre kakaót, ezt megelőzően, felöltöztem, fogat mostam, és egy lágy sminkel feldobtam az arcomat. Az igazat megvallva, sok szülő azt mondta az óvodában, hogy túlságosan is a gyereknek szentelem a figyelmemet, mert ők 24 évesen, még szórakozni jártak. Könyörgöm egyedülálló anya vagyok. Egy barátnőm van, aki rengeteget dolgozik, így nincs kivel elmennem, de őszintén szólva, nem is nagyon hiányzik. Rengetegszer hallottam már azt is, hogy kellene nekem egy pasi. Mind ez szép és jó, de "Kinek kellenék, egy 4 éves gyerekkel?" merül fel bennem a kérdés,amire általában a "Ha meg sem próbálod, akkor nem derül ki." válasz érkezik. Elég volt számomra egy csalódás a férfiak terén, és azt hiszem elegem is lett egy életre belőlük, egyet leszámítva, a fiamat. Főztem magamnak egy kávét, majd elindultam, hogy felkeltsem a szívecskémet.

-Kicsim, gyerünk, lekéssük a buszt!-ráztam meg gyengéden a vállát, mivel már 5 próbálkozás után sem kelt fel.

-Anya, még hány nap van vissza?-utalt a nyaralásra, amit megígértem neki, ugyanis édesapám vidéken él, és hozzá szoktunk kimenni egy pár hétre, nála ezt jelenti a nyaralás. Már nyár közepe van, de én dolgozom, hogy valahogy megtudjunk élni, így nem nagyon tudok vigyázni napközben Davi-ra.

-Már csak két nap.-nyugtattam meg.

-Komolyan, akkor ne is késlekedjünk, hamar le kell mennie ennek a napnak.-pattantak ki a szemei, és szinte a fürdőszobába rohant, hogy megmoshassa a fogait. Soha nem értettem drága fiamat, hogy miért mos fogat a reggeli előtt, de ő meg volt róla győződve, hogy ez így jobb, én pedig nem akartam kétségbe vonni, ugyanis édesapja is ugyan így csinálta, amikor együtt éltünk. Furcsa, de semmit nem meséltem neki róla, és sosem hozta még szóba, a "Nekem miért nincs apukám?" témát, mégis vannak olyan szokásai, amik meghökkentően hasonlítanak Neymar-éra. 

-Anya, ma a kockás ingemben szeretnék menni, és a farmeromban.-mondta kis stíluskirályom.

-Figyelj! A reggelidet edd meg, ott van a szendvics, illetve a kakaód, és mire végzel, én kikészítem a ruháidat.-ajánlottam fel.

-Nem ehetnék inkább a ruhámban?-kérdezte.

-Davi Lucca, ahogy ismerlek, képes vagy leenni, vagy leinni magadat.-mondtam.

-De anyucikám.-próbált hatni rám.

-Davi, nyomás a konyhába!-parancsoltam. Megvártam, míg beér, és leül az asztalhoz, majd megkerestem a darabokat, amiket említett, és kitettem az ágyára. Elmentem a kávémért, és én is elfogyasztottam a szendvicsemet. 

-Anya siess, mert lekéssük a buszt.-sürgetett, a szöszke manó, akivel osztozom a lakáson.

-Édesem, még van fél óra.-válaszolt, két falat között.

-Anya, ha én nem aludhattam, akkor te sem ehetsz.-fonta össze karjait maga előtt.

-Kicsim, nem tudtam, hogy ilyen hamar elkészülünk, diktátor.-utaltam a dirigálásra.

-Egyébként, a fekete mackónadrágomban, és a piros pólómban szeretnék ma az óvodában lenni.-indult meg a szekrény felé.

-Majd én leveszem.-mondtam, de mint egy makacs öszvér, már ott is termett, és természetesen kiborította az egész fiók tartalmát, ami persze vasalva volt.

-Bocsika.-mosolygott tüneményesen.
-Davi Lucca Ramos! Mi a fenét csinálsz? Miért nem hallgatsz rám, soha?-emeltem fel a hangom mire ő megszeppenve nézte a további tevékenységeimet. Idegesen a ruhákhoz trappoltam, és amit menthetőnek véltem, azt visszatettem a szekrénybe, a többit pedig az ágyára dobáltam.
-Vedd a cipődet, mert indulunk.-parancsolóan az előszoba felé mutattam. Ő mint egy kis angyal, teljesítette is amire megkérte.
-Mami sajnálom.-jött oda hozzám miközben a cipőmet vettem fel. Átölelt, és egy nagy cuppanós csókot adott az arcomra.
-Imádlak kicsim.-öleltem át én is, majd eltettem a pénztárcámat, a bérleteket, egy csomag zsepit, és rágót a táskámba. Felkaptam azt a vállamra, és már indulhattunk is. Kilépve a lépcsőházba, bezártam az ajtót, a kulcsokat eltettem, megragadtam kisfiam kezét, és lebicegtünk a lépcsőn. Szerencsére az első emeleten lakunk, így nem sokat kell gyalogolnunk. Kiérve a panelből, igyekeznünk kellett, ugyanis a buszmegálló 5 háznyira volt, és már csak 5 percünk volt, és ha le is akartunk ülni a buszon, akkor minél hamarabb oda kell mennünk, ugyanis az idősek, előszeretettel tolakodnak, még úgy is, hogy velem van a gyerekem. Sietve kapkodtuk lábainkat, ami meg is hozta a sikert, ugyanis amikor bejött a busz, mi szállhattunk fel először, így helyünk is lett.
-Anya, ma megyünk focira?-hozta fel a témát Davi.
-Igen, megyek értek az oviba, és onnan egyenesen elviszlek edzésre.-adtam egy puszit a homlokára.
-Mikor mehetek el egy meccsre?-kérdezte.
-Szerintem, ha megkéred a nagyapát, biztosan elvisz.-mosolyogtam rá.
-Sziasztok.-üdvözölt legjobb barátnőm Izabel.
-Szia.-adtam az arcára két puszit.
-Mizu van nagy legény?-kérdezte a fiamtól.
-Képzeld ma megyünk focizni, és a nagypapi elvisz majd focimeccsre.-híresztelte boldogan.
-Kicsim annyit mondtam, hogy lehet hogy elvisz.-simogattam meg a buksiját.
-Ebből az úriemberből, olyan focista lesz, mint az........-kezdte el, de rájött hogy nem kellene a gyerek orrára kötni, hogy az apja is focista.
-Kiből?-kerekedett ki a szeme a gyermeknek.
-Hát a Messi-ből.-érintette meg a szöszkém pisze orrát a mutatóujjával.
- Messi nem annyira jó, nekem Neymar a kedvencem.-bökte ki Davi, mire a szemem kikerekedett, és még lélegezni is elfelejtettem.

Sziasztok Babák!
Köszönöm szépen a sok visszajelzést. Imádlak titeket, és hálás vagyok, hogy egyre többen vagytok. Elnézést szeretnék kérni, hogy ennyi ideig vacakoltam, de mentségemül szolgáljon, hogy nyaralni voltam. Remélem továbbra is számíthatok rátok.
Puszi Mindenkinek!

1. Chapter

1.Chapter

~ Memories everywhere  ~

A gyerek sírására keltem fel az éjszaka közepén. Oda sétáltam az ágya mellé.
-Mi a baj kicsim?-kérdeztem mézédes hangon a 4 éves fiamtól.
-Rosszat álmodtam.-közölte, mire én a könnyeit kezdtem törölgetni.
-Jaj, édesem, nincsen semmi baj, szeretnél velem aludni?-kérdésemre felcsillant a szeme.
-Igen.-mosolyodott el, átölelt, és így könnyebben tudtam felemelni, hogy átcipeljem a franciaágyra. Igaz, hogy elég szűkös a hely, ugyanis egy albérletben lakom, amit apám tart fent nekem, és természetesen egy szoba található itt, de valahogy mégis elférünk az én kis tüneményemmel, úgy hogy az ő ágya, és az én franciaágyam is befért.
-Mami ugye nem folytatódik az álmom?-hangján hallani lehetett a kétségbeesettséget.
-Megígérem, hogy nem, de most aludj.-kérleltem.
-De mami, nem nézhetném inkább a mesét, mert félek?-kérdezte.
-Kicsikém, nem nézhetsz állandóan tv-t.-válaszoltam.
-Kérlek.-adott puszit az arcomra, mire nekem meglágyult a szívem.
-Rendben, de csak 5 percet, utána pedig kapcsold ki, és alvás, mert holnap óvoda.-kötöttem az orrára.
-Köszönöm.-mosolygott, majd megnyomta az aprócska ujjaival a távirányítón a piros gombot, és a készülék már be is világította a szobát. Egy ideig kapcsolgatta azt, de engem elég hamar elnyomott az álom. Kb. fél óra múlva, egy ismerős hang csapta meg a fülemet, mire kipattantak a szemeim. Ez az Ő hangja, Biztosan tudtam. Férfias, de mégis hallani a kisfiús nevetését. A képernyőre tapadva lestem, hogy melyik csatornát néztem a fiam. Persze hogy a kedvencét, a meséken kívül, a sportcsatornát. Ő is olyan, mint az apja, foci őrült. Folyton a labdarúgást nézi, ha nem kötik le a mesék. Próbáltam megóvni, pontosabban távol tartani a futball világától, de nem nagyon sikerült, ugyanis édesapám elvitte egy focimeccsre és azóta folyton arról beszél, illetve edzésekre is jár. Nagyon tehetséges, akár csak  az apja, de nem szeretném, hogy kiderüljön, ki is ő valójában, az az kinek a fia. Végignéztem a vele készített riportot, és kikapcsoltam a televíziót. Nagyon fáj, hogy nincs mellettem, és néha arra gondolok, mi lett volna, ha elmondom neki, hogy a szívem alatt hordom a közös gyerekünket. Talán még mindig itt lenne, vagy néha hazajárna, és bemutatkozna a világnak, hogy ő milyen jó apa, és milyen jó anyagi korlátok között nő fel a csemetéje. Lehet, hogy úgy is itt hagyott volna, tudomást sem véve az állapotomról. Ezt már sohasem tudom meg, és remélem soha nem is kell megtudnom, mármint nem szerez tudomást a kisfiáról, mert akkor tuti elmagyarázná, hogy mit tett volna, ha tud róla. Eléggé felzaklatott, hogy hallottam a hangját, még úgy is,hogy csak a technikájáról, és a cseleiről beszélt, ezért kimentem a konyhába. Engedtem egy bögre meleg vizet és elővettem a teafilteres dobozt. Kiválasztottam a hangulatomnak megfelelő ízt, beledobtam a vízbe, majd kedvem szerint ízesítettem citromlével, és cukorral. A tea az esetek 99%-ában lenyugtat. Csak kortyolgattam a gőzölgő italt, és csak arra tudtam gondolni, hogy mi lenne ha most valami csoda folytán, megjelenne itt. Furcsa gondolatok siklottak át az agyamon, de legbelül, úgy éreztem, hogy jobb nekünk nélküle, talán ha velünk lenne, nem lenne normális magánéletünk, nem léphetnénk ki úgy az utcára, hogy valaki ne akarna riportot készíteni velünk. Biztos vagyok benne hogy, így tökéletes az életünk a kisfiammal, ahogy van.

Kedves, drága Olvasóim!
Nagyon, nagyon meg szeretném köszönni, a komikat, a feliratkozásokat, illetve a pipákat is. Remélem, hogy ez a rész is olyannyira tetszett, mint az előző. Bízom benne, hogy a továbbiakban is számíthatok a véleménynyilvánításaitokra, és sok komit, meg pipát kapok. IMÁDLAK TITEKET <3
Puszi Mindenkinek! :3

0. chapter

0.Chapter

~ The first meeting ~

*Visszaemlékezés*
Épp egy focimeccsen ültem apuval. 18 voltam. Az események zajlottak, ahogyan azt kell, azaz a játékosok rohangáltak, a labda hol itt volt, hol pedig ott, a bíró sípolt, piros illetve sárga lapot osztogatott, a szurkolók pedig, ujjongtak egy gólnál, és lehurrogták a bírót ha az nem úgy ítélkezett, hogy az annak a csapatnak kedvezzen akinek drukkoltak, szóval minden ment ahogy az a nagykönyvben meg van írva. Csak ültem, és próbáltam aput rávenni,hogy vegyen nekem legalább egy hotdogot, de közölte, hogy inkább koncentráljak én is a meccsre, mert két nagyon neves, és híres csapat játszik. Felnéztem a kivetítőre, amiről tisztán leolvasható volt a játék idő, és hogy melyik futball klub játszik. Esküszöm abban a pillanatban úgy éreztem, hogy soha nem megy el az idő. Egyébként a brazil válogatott játszott a kolumbiaiakkal. Az igazat megvallva, számomra elég unalmas volt ez az egész, de muszáj volt eljönnöm, mert a bátyám lebetegedett, és a jegy már meg volt, így kénytelen voltam végigszenvedni 90 percet, plusz a hosszabbításokat, illetve a szünetet ja és persze a 11-esekről ne is beszéljünk. Már a második félidőben jártunk, és nyaggattam aput, amikor éreztem egy ütést a fejemen, majd mindenki engem nézett. Megfogtam a tárgyat ami a koponyámnak csapódott, és néztem az engem kérlelő játékost, akinek a sárga mezén a 10-es szám virított zölden. Édesen mosolygott, és mutogatott, hogy kérné a labdát. Mivel én nagyon unatkoztam, ezért úgy döntöttem, hogy adok a hangulatnak, és elmutogattam neki, hogy ez már az enyém, "aki kapja, marja" szabályon, ezért kénytelenek voltak egy másik labdával folytatni a mérkőzést. Egész meccs alatt őt fürkésztem, és aput kérdezgettem róla. Elég szexi, helyes és nem utolsósorban bugyinedvesítően édes volt. Igaz, hogy csak annyit sikerült kiderítenem, hogy Neymar-nak hívják,19 éves, és hogy jobb szélen játszik, amire magamtól is rá jöttem. Esküszöm izgatottabb voltam mint valaha, és amikor apu benyögte, hogy el kéne mennem a meccs végén visszaadni a labdát, akkor meg még jobban felpörögtem. A labdát nézegettem, és olvasgattam, hogy mi is van ráírva, megvizsgáltam jobbról-balról, mindenhonnan, és mire feleszméltem, már a 11-eseket rugdosták. Épp a kreolbőrű félisten, rúgta volna, mire egy idióta hülye picsa, aki persze, hogy én voltam felkiáltott hogy "hajrá baby". Még mielőtt meglátott volna bárki is, gyorsan leültem. Ő pedig csak röhögni tudott az egészen, és a hang irányába nézett, de nem látott semmit, így inkább újra a pályára összpontosított. A bíró belefújt a sípjába, és ő belerúgott a labdába, ami egyenesen, meg nem pördülve a kapuba csapódott. Ezzel a tökéletes góllal megnyerte a csapatának a meccset, aminek én, és apám hangot is adtunk, éjjenezéssel.
-Na kicsim megvárlak a kocsiban.-közölte apu, majd elindított az öltözők felé. Ki volt táblázva minden, és persze, hogy megtaláltam mindent, de amikor oda értem, az ajtó előtt két "tehervonat" állt akik feketében őrizték a focistákat.
-Mit szeretnél kislány?-hajolt le a magasabbik, aki legalább 2 fejjel magasabb volt nálam.
-Neymar-nak tartozom valamivel.-mutattam a labdára.
-Add ide, én pedig elviszem neki.-mondta az alacsonyabbik, és már vette volna ki a kezemből a tárgyat, mire én elrántottam a kezemet.
-Én szeretném oda adni neki.-tettem a hátam mögé a gömböt.
-Hát arra nincs sok esély.-vágott egy eléggé érdekes grimaszt a colos.
-Dehogynem.-mondtam, majd elkiáltottam magam- NEYMAR.
-Úgy se jön ki.-közölte be az egyik. Én csak készségesen vártam, hogy bárki is kijöjjön. Nem kellett még fél perc sem, amikor a tökély megtestesítője libbent ki az ajtón.
-Ki a picsa zavart meg zuhanyzás közben?-kérdezte mire én csak rebegtettem pilláimat.
-Azt hiszem, hogy tartozok egy bocsánat kéréssel a zavarásért, illetve itt a labda.-vettem elő a tárgyat a hátam mögül.
-Kedves tőled, hogy elhoztad, de nyugodtan megtarthatod, viszont szerintem lenne még egy dolog amit el kéne néznem neked.-tette karba kezeit.
-Nem értem mire célzol.-válaszoltam értetlen fejjel.
-Tudod te miről beszélek, "baby"-idézte szavamat, mire kikerekedett a szemem.
-Akkor drága Neymar, nagyon sajnálom, hogy megzavartalak, a koncentrálásban, de lehet, hogy ha nem teszem meg, akkor nem rúgod be azt a gólt.-próbáltam úgy felfogni a tényeket, hogy az pozitívan jöjjön ki.
-Ezzel most arra célzol, hogy hálával tartozom amiért megzavartad a meccset?-nézett kérdően.
-Figyu nem tudhatod, lehet hogy nem rúgtad volna be.-válaszoltam nemes egyszerűséggel.
-Látom nagy a szád kiscsaj.-nevetett ki, ami elég rosszul esett.
-Lehet, hogy szuper focista vagy, de emberileg, akár csak egy lábtörlő.-löktem oda neki a szavakat, mire a biztonságiak engedélyt kérően pillantottak álmaim pasijára, mire ő megrázta a fejét.
-Semmi szükség erre srácok, beszélgetek még a kisasszonnyal.-mosolygott.
-Nem vagyok, olyan kicsi, már 18 vagyok.-húztam fel a szemöldökömet.
-Na ne csináld.-döbbent le, mire én kivettem a táskámból a személyimet, és megmutattam neki.
-Amúgy meg nyugi, te is letagadhatnál legalább 12 évet.-böktem ki.
-Na jó srácok, azonnal vigyétek innen.-adta ki a parancsot, mire megindult felém mind a kettő.
-Te aztán igazi férfi vagy mondhatom. Még arra sem vagy képes, hogy a biztonságiak nélkül lerendezd a dolgot egy nővel.-csóváltam a fejem, mire mind a két kezemet lefogták.
-Várjunk csak, igazad van.-intett egyet a két csávónak, akik hátrálni kezdtek tőlem.
-Mi az kisherceg, kinyílt a csipád?-tettem fel egy újabb idegtépően idegesítő kérdést.
-Mit szeretnél?-kérdezte.
-Ezzel meg mire célzol?-néztem rá.
-Biztosan szeretnél valamit, hogy ennyit beszélsz, és fel akarsz hergelni, szóval bökd ki.-válaszolta.
-De én,.....-kezdtem mire egy isteni szikra pattant ki az agyamból-tudod mit, én csak egy randit szeretnék.-mondtam.
-Kivel?-nézett kérdően.
-Ki a leghelyesebb csapattársad?-húztam az agyát.
-Ha megfelelek én, akkor holnap találkozzunk ennél az étteremnél.-írta rá alkoholos filccel a labdára a címet.
-Rendben Neymar, akkor holnap.-mosolyodtam el.
-A nevedet megtudhatnám?-érdeklődött.
-Maia Serena Ramos.-feleltem.
-Szép név, akkor holnap.-fordult meg, majd be is ment az öltözőbe.
*vissza a jelenbe*
Ez volt életem legszerencsésebb napja, legalábbis addig annak tűnt, amíg nem hagyott el.

Kedves Olvasók!
Nagyon örülök, hogy ennyien érdeklődtök a blog iránt. Ez egy kivétel volt, ugyanis, arra jutottam, hogy várhatólag hetente egy vagy két rész fog megjelenni. Remélem, hogy nem fogyatkozik meg az érdeklődés, köszönöm, azoknak akik komiztak. Már most IMÁDOM az olvasióimat <3 ;)
Puszi mindenkinek! :3

Prologue

Prologue

Kislányként sokat álmodoztam arról, hogy hogyan is fog alakulni a jövőm. Mindig arra jutottam, hogy leteszem az érettségit, majd lediplomázok, ezt követően összeházasodok egy gazdag, és jóképű pasival, veszünk egy gyönyörű házat LA-ben, vagy Las Vegas-ban, szülök neki 2 gyereket, és boldogan élünk amíg meg nem halunk. Hát igen, ez nem jött össze, mivel letettem az érettségit, de az egyetemre nem vettek fel, így esett meg velem, hogy még 18 évesen is apám tartott el. Imádtam aput, de annyira szánalmasnak tartottam magam, pedig ő nagyon szerette, hogy még mindig vigyázhat rám, mint az ő "kicsi" és egyetlen hercegnőjére. Sok pasis programon vettem részt, például minden szombaton kirángatott a közeli motorversenypályára, illetve egy alkalommal elhurcolt magával, egy focimeccsre, és az egy forduló pont volt számomra, ugyanis ott ismerkedtem meg életem nagy szerelmével, Neymar da Silva Santos  Junior-ral. Akkor 18 voltam, ő pedig 19 éves. Eleinte eléggé rivalizáltunk, de egy éjszaka megtört a jég, és beadtuk a derekunkat egy szórakozóhely közepén, és arra jutottunk, hogy talán meg kellene próbálnunk együtt, egy pár ként. A kapcsolatunkban, elég gyorsan zajlottak az események, fél év után vettünk egy közös házat Rio da Janeiro-ban, és megígérte, hogy a 2. évfordulónkon megkéri a kezemet. Rengeteg időt töltöttünk együtt, de mivel ő focista, így sokszor nem láttuk egymást hetekig. Szépen lassan megszoktuk egymás hülyeségeit, illetve megtanultuk elfogadni egymást. Szép lassan teltek az órák, a napok, a hete, a hónapok, és már 2 éve voltunk együtt. Nagyon ideges voltam azon a napon az ígérete miatt, de nekem is volt egy bejelenteni valóm, ugyanis én terhes lettem, és már a az 1. hónapban voltam. Egész nap sürögtem-forogtam, sütöttem főztem neki, mert úgy gondoltam, hogy majd egy vacsora keretében közlöm vele. Amikor hazajött, csak beinvitált a nappaliba,leültetett a kanapéra,mert valami fontos bejelentésre készült. Az a mondandója tönkretett mindent, ugyanis elmondta, hogy kapott egy nagyon jó lehetőséget Madrid-ban, mármint foci téren, és sokáig el akarta húzni a gondolkodási időt, de ma muszáj volt válaszolni, és ő úgy döntött, hogy él a lehetőséggel, így el kell mennie, és itt hagy mindent. 5 évre leigazolják, és nem tud engem elvinni, mert a családommal a helyem, így szakítanunk kell, ugyanis a foci tudását szeretné fejleszteni, és nem lenne ideje rám, de itt hagyja nekem a házat, és mindent. Szóval a futball-t választotta helyettem. Bele kellett törődnöm ebbe az egészbe, nem tudtam vele mit csinálni. Amint véget ért a beszélgetésünk, felmentem az emeletre, összepakoltam a cuccaimat, és elindultam kifelé az ajtón. Ő oda állt elém könnyes szemekkel, mire én csak átöleltem, megcsókoltam, átnyújtottam neki a ház kulcsait, ugyanis én nem fogok az emlékeinkbe belebolondulni, majd kimentem a házból.Otthagytam őt, úgy ahogy arra sem voltam képes, hogy elmondjam neki, hogy apa lesz.