2. Chapter

2.Chapter

~ Normal morning, or not?  ~

Reggel lázasan készülődtem, de persze mindezt, csak csöndben, hogy Davi, nehogy felkeljen. Én általában egy órával előbb felkelek, csakhogy mire kisfiam felkel, már csak el kelljen készülnie, és már indulhassunk is. Összeszedtem a bérleteinket, készítettem két szendvicset, csináltam egy bögre kakaót, ezt megelőzően, felöltöztem, fogat mostam, és egy lágy sminkel feldobtam az arcomat. Az igazat megvallva, sok szülő azt mondta az óvodában, hogy túlságosan is a gyereknek szentelem a figyelmemet, mert ők 24 évesen, még szórakozni jártak. Könyörgöm egyedülálló anya vagyok. Egy barátnőm van, aki rengeteget dolgozik, így nincs kivel elmennem, de őszintén szólva, nem is nagyon hiányzik. Rengetegszer hallottam már azt is, hogy kellene nekem egy pasi. Mind ez szép és jó, de "Kinek kellenék, egy 4 éves gyerekkel?" merül fel bennem a kérdés,amire általában a "Ha meg sem próbálod, akkor nem derül ki." válasz érkezik. Elég volt számomra egy csalódás a férfiak terén, és azt hiszem elegem is lett egy életre belőlük, egyet leszámítva, a fiamat. Főztem magamnak egy kávét, majd elindultam, hogy felkeltsem a szívecskémet.

-Kicsim, gyerünk, lekéssük a buszt!-ráztam meg gyengéden a vállát, mivel már 5 próbálkozás után sem kelt fel.

-Anya, még hány nap van vissza?-utalt a nyaralásra, amit megígértem neki, ugyanis édesapám vidéken él, és hozzá szoktunk kimenni egy pár hétre, nála ezt jelenti a nyaralás. Már nyár közepe van, de én dolgozom, hogy valahogy megtudjunk élni, így nem nagyon tudok vigyázni napközben Davi-ra.

-Már csak két nap.-nyugtattam meg.

-Komolyan, akkor ne is késlekedjünk, hamar le kell mennie ennek a napnak.-pattantak ki a szemei, és szinte a fürdőszobába rohant, hogy megmoshassa a fogait. Soha nem értettem drága fiamat, hogy miért mos fogat a reggeli előtt, de ő meg volt róla győződve, hogy ez így jobb, én pedig nem akartam kétségbe vonni, ugyanis édesapja is ugyan így csinálta, amikor együtt éltünk. Furcsa, de semmit nem meséltem neki róla, és sosem hozta még szóba, a "Nekem miért nincs apukám?" témát, mégis vannak olyan szokásai, amik meghökkentően hasonlítanak Neymar-éra. 

-Anya, ma a kockás ingemben szeretnék menni, és a farmeromban.-mondta kis stíluskirályom.

-Figyelj! A reggelidet edd meg, ott van a szendvics, illetve a kakaód, és mire végzel, én kikészítem a ruháidat.-ajánlottam fel.

-Nem ehetnék inkább a ruhámban?-kérdezte.

-Davi Lucca, ahogy ismerlek, képes vagy leenni, vagy leinni magadat.-mondtam.

-De anyucikám.-próbált hatni rám.

-Davi, nyomás a konyhába!-parancsoltam. Megvártam, míg beér, és leül az asztalhoz, majd megkerestem a darabokat, amiket említett, és kitettem az ágyára. Elmentem a kávémért, és én is elfogyasztottam a szendvicsemet. 

-Anya siess, mert lekéssük a buszt.-sürgetett, a szöszke manó, akivel osztozom a lakáson.

-Édesem, még van fél óra.-válaszolt, két falat között.

-Anya, ha én nem aludhattam, akkor te sem ehetsz.-fonta össze karjait maga előtt.

-Kicsim, nem tudtam, hogy ilyen hamar elkészülünk, diktátor.-utaltam a dirigálásra.

-Egyébként, a fekete mackónadrágomban, és a piros pólómban szeretnék ma az óvodában lenni.-indult meg a szekrény felé.

-Majd én leveszem.-mondtam, de mint egy makacs öszvér, már ott is termett, és természetesen kiborította az egész fiók tartalmát, ami persze vasalva volt.

-Bocsika.-mosolygott tüneményesen.
-Davi Lucca Ramos! Mi a fenét csinálsz? Miért nem hallgatsz rám, soha?-emeltem fel a hangom mire ő megszeppenve nézte a további tevékenységeimet. Idegesen a ruhákhoz trappoltam, és amit menthetőnek véltem, azt visszatettem a szekrénybe, a többit pedig az ágyára dobáltam.
-Vedd a cipődet, mert indulunk.-parancsolóan az előszoba felé mutattam. Ő mint egy kis angyal, teljesítette is amire megkérte.
-Mami sajnálom.-jött oda hozzám miközben a cipőmet vettem fel. Átölelt, és egy nagy cuppanós csókot adott az arcomra.
-Imádlak kicsim.-öleltem át én is, majd eltettem a pénztárcámat, a bérleteket, egy csomag zsepit, és rágót a táskámba. Felkaptam azt a vállamra, és már indulhattunk is. Kilépve a lépcsőházba, bezártam az ajtót, a kulcsokat eltettem, megragadtam kisfiam kezét, és lebicegtünk a lépcsőn. Szerencsére az első emeleten lakunk, így nem sokat kell gyalogolnunk. Kiérve a panelből, igyekeznünk kellett, ugyanis a buszmegálló 5 háznyira volt, és már csak 5 percünk volt, és ha le is akartunk ülni a buszon, akkor minél hamarabb oda kell mennünk, ugyanis az idősek, előszeretettel tolakodnak, még úgy is, hogy velem van a gyerekem. Sietve kapkodtuk lábainkat, ami meg is hozta a sikert, ugyanis amikor bejött a busz, mi szállhattunk fel először, így helyünk is lett.
-Anya, ma megyünk focira?-hozta fel a témát Davi.
-Igen, megyek értek az oviba, és onnan egyenesen elviszlek edzésre.-adtam egy puszit a homlokára.
-Mikor mehetek el egy meccsre?-kérdezte.
-Szerintem, ha megkéred a nagyapát, biztosan elvisz.-mosolyogtam rá.
-Sziasztok.-üdvözölt legjobb barátnőm Izabel.
-Szia.-adtam az arcára két puszit.
-Mizu van nagy legény?-kérdezte a fiamtól.
-Képzeld ma megyünk focizni, és a nagypapi elvisz majd focimeccsre.-híresztelte boldogan.
-Kicsim annyit mondtam, hogy lehet hogy elvisz.-simogattam meg a buksiját.
-Ebből az úriemberből, olyan focista lesz, mint az........-kezdte el, de rájött hogy nem kellene a gyerek orrára kötni, hogy az apja is focista.
-Kiből?-kerekedett ki a szeme a gyermeknek.
-Hát a Messi-ből.-érintette meg a szöszkém pisze orrát a mutatóujjával.
- Messi nem annyira jó, nekem Neymar a kedvencem.-bökte ki Davi, mire a szemem kikerekedett, és még lélegezni is elfelejtettem.

Sziasztok Babák!
Köszönöm szépen a sok visszajelzést. Imádlak titeket, és hálás vagyok, hogy egyre többen vagytok. Elnézést szeretnék kérni, hogy ennyi ideig vacakoltam, de mentségemül szolgáljon, hogy nyaralni voltam. Remélem továbbra is számíthatok rátok.
Puszi Mindenkinek!