1. Chapter

1.Chapter

~ Memories everywhere  ~

A gyerek sírására keltem fel az éjszaka közepén. Oda sétáltam az ágya mellé.
-Mi a baj kicsim?-kérdeztem mézédes hangon a 4 éves fiamtól.
-Rosszat álmodtam.-közölte, mire én a könnyeit kezdtem törölgetni.
-Jaj, édesem, nincsen semmi baj, szeretnél velem aludni?-kérdésemre felcsillant a szeme.
-Igen.-mosolyodott el, átölelt, és így könnyebben tudtam felemelni, hogy átcipeljem a franciaágyra. Igaz, hogy elég szűkös a hely, ugyanis egy albérletben lakom, amit apám tart fent nekem, és természetesen egy szoba található itt, de valahogy mégis elférünk az én kis tüneményemmel, úgy hogy az ő ágya, és az én franciaágyam is befért.
-Mami ugye nem folytatódik az álmom?-hangján hallani lehetett a kétségbeesettséget.
-Megígérem, hogy nem, de most aludj.-kérleltem.
-De mami, nem nézhetném inkább a mesét, mert félek?-kérdezte.
-Kicsikém, nem nézhetsz állandóan tv-t.-válaszoltam.
-Kérlek.-adott puszit az arcomra, mire nekem meglágyult a szívem.
-Rendben, de csak 5 percet, utána pedig kapcsold ki, és alvás, mert holnap óvoda.-kötöttem az orrára.
-Köszönöm.-mosolygott, majd megnyomta az aprócska ujjaival a távirányítón a piros gombot, és a készülék már be is világította a szobát. Egy ideig kapcsolgatta azt, de engem elég hamar elnyomott az álom. Kb. fél óra múlva, egy ismerős hang csapta meg a fülemet, mire kipattantak a szemeim. Ez az Ő hangja, Biztosan tudtam. Férfias, de mégis hallani a kisfiús nevetését. A képernyőre tapadva lestem, hogy melyik csatornát néztem a fiam. Persze hogy a kedvencét, a meséken kívül, a sportcsatornát. Ő is olyan, mint az apja, foci őrült. Folyton a labdarúgást nézi, ha nem kötik le a mesék. Próbáltam megóvni, pontosabban távol tartani a futball világától, de nem nagyon sikerült, ugyanis édesapám elvitte egy focimeccsre és azóta folyton arról beszél, illetve edzésekre is jár. Nagyon tehetséges, akár csak  az apja, de nem szeretném, hogy kiderüljön, ki is ő valójában, az az kinek a fia. Végignéztem a vele készített riportot, és kikapcsoltam a televíziót. Nagyon fáj, hogy nincs mellettem, és néha arra gondolok, mi lett volna, ha elmondom neki, hogy a szívem alatt hordom a közös gyerekünket. Talán még mindig itt lenne, vagy néha hazajárna, és bemutatkozna a világnak, hogy ő milyen jó apa, és milyen jó anyagi korlátok között nő fel a csemetéje. Lehet, hogy úgy is itt hagyott volna, tudomást sem véve az állapotomról. Ezt már sohasem tudom meg, és remélem soha nem is kell megtudnom, mármint nem szerez tudomást a kisfiáról, mert akkor tuti elmagyarázná, hogy mit tett volna, ha tud róla. Eléggé felzaklatott, hogy hallottam a hangját, még úgy is,hogy csak a technikájáról, és a cseleiről beszélt, ezért kimentem a konyhába. Engedtem egy bögre meleg vizet és elővettem a teafilteres dobozt. Kiválasztottam a hangulatomnak megfelelő ízt, beledobtam a vízbe, majd kedvem szerint ízesítettem citromlével, és cukorral. A tea az esetek 99%-ában lenyugtat. Csak kortyolgattam a gőzölgő italt, és csak arra tudtam gondolni, hogy mi lenne ha most valami csoda folytán, megjelenne itt. Furcsa gondolatok siklottak át az agyamon, de legbelül, úgy éreztem, hogy jobb nekünk nélküle, talán ha velünk lenne, nem lenne normális magánéletünk, nem léphetnénk ki úgy az utcára, hogy valaki ne akarna riportot készíteni velünk. Biztos vagyok benne hogy, így tökéletes az életünk a kisfiammal, ahogy van.

Kedves, drága Olvasóim!
Nagyon, nagyon meg szeretném köszönni, a komikat, a feliratkozásokat, illetve a pipákat is. Remélem, hogy ez a rész is olyannyira tetszett, mint az előző. Bízom benne, hogy a továbbiakban is számíthatok a véleménynyilvánításaitokra, és sok komit, meg pipát kapok. IMÁDLAK TITEKET <3
Puszi Mindenkinek! :3